Eljött hát ez a nap is. Kint mínuszok, bent, a Thália Színház előcsarnokában bebocsátásra váró emberek. Nézegetem az arcokat, egyelőre nincs ismerős köztük, pedig tudom, hogy iwiw-es klubtársaim közül is jönnek néhányan. Mi vagyunk a szerencsések, akik itt lehetünk, a többiek pedig a gép előtt ülve várják a híreket, a beszámolókat.

Bent, az előtérben felfedezem Timit, Szondykát és Kisbarbit, aki anyukájával érkezett Miskolcról. Hihetetlen, milyen fanatikus rajongó Barbika, aki ajándékokkal érkezik. Ő hozta el olyan klubtársak ajándékait is, akik szeméyesen nem, csak lélekben lehetnek velünk ezen az estén. De micsoda este volt!

A színházról első benyomásom az, hogy a televízióban egyértelműen nagyobbnak tűnt minden tér. Ugyebár a válogatás a Tháliában zajlott, itt láthattuk először a ma esti gála szereplőit, ez a színpad volt az, ahol egy halk szavú teremőr kilépett az ismeretlenség homályából és ország-világ előtt megmutatta páratlan tehetségét. Ez hát az a kikötő, ahonnan a hajó elindult a tenger, a végtelen lehetőségek felé.

Az előadás kis késéssel kezdődik, elsőként a közös produkciót láthatjuk, amelyben a gála minden résztvevője együtt szerepel, de én csak Őt lesem, figyelem minden mozdulatát, ahhoz hasonlatosan, mint amikor egy sporteseményen egy kijelőlt kamera a legnagyobb sztár minden mozdulatát veszi. A hangosítás a hátsó sorokban sajnos nem tökéletes, de István hangja így is fantasztikus, mozdulatai lazák, felszabadultan mozog a színpadon. Már a múlté a megilletődöttség, az izgalom, persze itt már nincs versenyhelyzet, ez egy igazi jó gálaelőadás.

Veres Robi (MCDC) tölti be a műsorvezető szerepét, ő konferálja fel a következő produkciót, természetesen a tőle megszokott freestyle rap stílusban. István jön, Ez majdnem szerelem volt, énekli, az 500 néző legnagyobb örömére. A fellépőket fogadó reakciók (sikolyok, vastaps) alapján becslésem szerint legalább 400-an elsősorban Istvánra kíváncsiak, minden egyes színpadra lépése szenzációs siker.

Tetszik persze a többi produkció is, legalább is a nagyobb részük, mert érthető módon engem hidegen hagy a Bad Boyz meztelen felsőtestekre kihegyezett macsó magamutogatása, a tini lányokon kívül keveseket hoz lázba Brasch Bence nagyfiúsan bájos esetlensége, Csikó Szabi pedig érdekesebb volt az első szereplései során, amikor még néptáncot járt, és nem egy viccesnek szánt szerepet próbált meg eljátszani minimális tánccal vegyítve. Viszont nagyon tetszik Inzsöl Gyula gépreptetése, a szüneteket egész jól betölti a Kávészünet nevű duó, André pedig csodálatosan adja elő a Volt egyszer egy Vadnyugat híres melódiáját. Aki pedig nekem Istvánon kívül leginkább tetszik, az Végvári Eszter. Két dalt ad elő gyönyörűen (The Winner Takes It All és Somebody To Love), biztos előrébb végez a versenyben, ha ott is ilyen remek előadást nyújtott volna.

Istvánunk második önálló produkciója a Fényév távolság. A nézőtéren pisszenés sincs, áhítattal hallgatjuk ezt a varázslatos dalt ettől a varázslatos egyéniségtől. Ő nem klasszikus sztár, nem a színpadi mozgásával hozza lázba rajongóit, csak annyit mozdul, gesztikulál, amennyit az adott dal hangulata kíván. Az este során a már megszokott tökéletes énektudás, a lenyűgöző erejű és árnyalatú hang mellett újdonságként hat, hogy már megbarátkozott a színpaddal, felszabadult, jókedvű.

Az est folyamán jön még a Barcelona Andréval, majd a vége felé a Gyertyák, amely után a közönség felállva tombol és nem engedi le a színpadról kedvencünket, aki megnyugtatólag megjegyzi: "Szeretnék még énekelni". A vastaps ennek hatására mérséklődik, végre engedjük szóhoz jutni, Ő pedig tőle szokatlan módon rekord hosszúságú beszédben köszöni meg a felé áradó hatalmas szeretetet. Elmondja, hogy a lemez hamarosan kapható lesz, lazán lereagál egy "Szeretünk István" bekiabálást ("Ez kölcsönös" mondja), közben a színfalak mögül folyamatosan érkeznek a többi fellépőtől a zrikák. Ő pedig csupa mosoly, vidámság, maga a megtestesült öröm.

Az utolsó dal címe nagyon kifejező: Don't Stop Me Now. Őt már senki sem állíthatja meg, valóságos erőmű, energiája átragad a nézőtérre is, mindenki mozgásban, csak azt sajnáljuk, hogy hamarosan vége az előadásnak. Kapunk még egy ráadás számot, ami ismét az elején már látott (és sajnos play back) közös produkció. A gála szereplőit vastaps köszönti, ők valószínüleg most utoljára szerepeltek így együtt színpadon. Én már sokadmagammal arra készülök, hogy mielőbb kijussak a színházból és irány a művészbejáró, ahol végre találkozhatunk Istvánunkkal.

A művészbejáró megtalálása egyszerű, ám a nagy kapun belül néptelen és félhomályos folyosó fogad. Kicsit elbizonytalanodom hogyan tovább, ám szerencsére érkezik egy magabiztosan befelé lépegető pár, akiket megszólítva kiderül, ők ismerik a járást, így hát gyorsan célhoz érek. Timi és lánya már bent vannak (hogyan csinálták? ...hisz én még szaladtam is idefelé), Barbikáék viszont a vonat indulása miatt nem tudják megvárni Istvánt, így a kislány nagy álma egyelőre nem valósulhat meg.

A portásfülke előtti terület nagyon szűknek bizonyul a nagyjából száz rajongó számára, de azért kibírható a várakozás. (A portásbácsi számára is élmény lehet egy ilyen mozgalmas este.) Sorban jönnek kifelé a színpadról már jól ismert arcok, a legtöbbjük nagyon szimpatikusan kezeli - a szinte szó szerint - a nyakukba ugró autogrammkérőket, villognak a vakuk, készülnek a közös fotók. (Tervezek egy fotóalbumot, hamarosan láthatjátok az itt készült képeket. A gálaelőadáson készült képek pedig Szondyka remekei, köszönet érte neki!) Érkezik Tabáni Apuka is, aki bejut a bűvös ajtón, majd nem sokkal később látjuk őt, ahogy kamerával rögzíti az eseményeket. Közben Tabáni Anyuka is megérkezik, és udvariasan arrébb húzódunk, hogy bejuthasson a "védett" területre. Nyilván nagy élmény nekik is ez az Istvánra váró tömeg, a szeretetáradat, nagyon mosolygósak és meghatottak.

Nagyjából egy órás várakozás után, amikor már minden más szereplő kijött, végre feltűnik Ő. Érkezik vele egy úriember is, aki afféle szóvivő szerepet tölt be, közli, hogy mindenki megkapja az autogrammot és a közös fotót, csak türelem. Ezt a pillanatot már Szondyka sem tudja megvárni, indulnia kell haza, így ő is lemarad a nagy találkozásról. Timi gépe lemerült, így én készítek róla istvános közös fotót, majd egy perc múlva én is sorra kerülök. Timi kezébe adom a fényképezőt, előszedem zsebemből a neki szánt, féltve őrzött ajándékot és István elé toppanok.

- Szia, Hidas Attila vagyok, én készítem a blogodat, és olvastam, hogy a tesód tegnap megmutatta neked a blogot.

- Ja, te csinálod a blogot? (Most beugrott neki, ki is vagyok, és ez hihetetlenül jó érzés.)

- Engedd meg, hogy ezt a kis ajándékot átadjam, hogy mindig legyen nálad toll, amikor autogrammot kell adnod. - Közben felé nyújtom az ajándékba hozott gyönyörű golyóstollat, benne kis gravírozással. István láthatóan nagyon meglepődik, és nagy mosollyal veszi át a kis dobozkát. Szemem sarkából látom, hogy Anyukája is csupa mosoly. Idő természetesen nincs rá, hogy kinyissa és megszemlélje, de remélem tetszeni fog neki!

Ezután következik az autogramm a belépőjegyre, majd a közös fotó és végül egy nagy mosoly kíséretében a kézfogás. Sajnos vannak még odakint vagy félszázan, tehát nincs több időm, kifelé kell vennem az irányt. Azért még egy pár fotó erejéig az ajtónyílásban maradok, közben az aláíráshoz használt toll kezdi feladni a megpróbáltatásokat, fogytán a tinta, mire én megjegyzem: "Most már van tollad, István." általános derültség, Tabáni Anyuka nagyot kacag. Ezután István kap egy kottatartót az aláírásokhoz alátétnek (a szóvívő hátán írt alá eddig, akinek már elege van, hogy tartsa a hátát). Párom is megkapja a közös fotót és az autogrammot a Nők Lapjára, a cikk mellé, így már tényleg mennünk kell. Sajnos. Még maradtam volna. :-)

Fotók itt         Szondyka fotói      Szondyka videója 1.      Szondyka videója 2.

Nos hát így történt az első találkozás...

István szülinapja alkalmából Niki készített egy videót:

videa.hu/videok/zene/szulinapi-klubvideo-iwiw-istvan-klub-aZXT8QCEqqnDA8Hn