Tápiószelei tudósítónk Móni volt, fogadjátok sok szeretettel írását:

2010. március 6-át írunk. Gyönyörű napsütésre és csípős hideg időre ébredtem aznap. Ez a nap mégis különös melegséggel árasztotta el lelkem, mert már hosszú, reménytelennek tűnő hónapok előzték meg.

Már régóta megfogalmazódott bennem egy elképzelés arról, hogy vajon milyen ajándékot is vinnék kedvenc énekesemnek, ha egyszer módom lenne egy igazi koncertjére elmenni. Február elején vált valóra az álmomhoz vezető út 1. lépcsőfoka: végre, egy, a városunkhoz viszonylag közeli helyen, Tápiószelén lép fel egy röpke félórára. Fontos szempont volt a helyszín kiválasztásánál, hogy viszonylag egyszerűen megközelíthető legyen vonattal. (Sajnos a férjem nem akart eljönni velem, bár szereti István éneklését, de annyira nem elszánt, hogy egy másik városba is elmenjen csupán egy koncertért, így egyedül kellett megoldanom az utazási problémámat.) Miután már a jegyet is megvásároltam, lázas készülődésbe kezdtem ajándékötletem megvalósításához. Kigondoltam, hogy szeretnék átadni egy közös iwiwes klubajándékot is, melyhez kértem a rajongók segítségét, hogy küldjenek üzeneteket Istvánnak, mert az üzenetek adták ennek az ajándéknak a lelkét. Ezúton is hálás köszönettel tartozom nekik mindazért a sok szép üzenetért, amelyet nagy szeretettel küldtek. Ezek nélkül olyan lett volna, mint egy tv készülék adás nélkül. Ugyanakkor egy általam készített kis apróságot is terveztem neki. Ahogy közeledett az időpont, az aggodalmaim is egyre erősödtek bennem: Vajon tényleg jók voltak-e az ötleteim, el tudom-e úgy készíteni, ahogyan szeretném? Át tudom-e adni majd az ajándékokat, hogyan fog reagálni? El tudom-e neki mondani mindazt, amit szerettem volna? Ezek és ezekhez hasonló problémák foglalkoztattak. Az utolsó napokon már a férjem is megjegyezte, hogy én nem vagyok normális és kérte, ne fárasszam már ezzel a témával. (Pedig még a klubos ajándék készítésében is részt vett kb. 10 perc erejéig, ennyi idő alatt ezt a kis részt meg tudta oldani.)

Szabadidőm nagy része az apró finomításokkal, egyes részletek újrakészítésével telt el, míg végül az utolsó nap délelőttjén a végső simítások is megtörténtek. Ekkor úgy éreztem, hogy egy újabb lépcsőfokot sikerült megmásznom.

A nagy napon mindennel idejében elkészültem, ami nálam nagyon ritka dolog, mert sajnos az „utolsó pillanatok embere” vagyok és az örökös kapkodással még az alapvetően jó dolgokat is képes vagyok elrontani. Hihetetlen nyugalom, várakozással telített izgalom és jókedv uralta a napomat. Vártam a találkozást Istvánnal, illetve azon rajongótársaimmal, akikkel a fórumon ismerkedtem meg. Jókedvemet még az a jókora pattanás sem vette el, ami reggelre virradóan „került” az arcomra.

Előzetes tájékoztatások alapján úgy értesültem, hogy lesz lehetőség autogram-kérésre a koncertet megelőzően egy órával. A vonatom idejében beért, ekkor még volt másfél órám az ígért autogram osztásig. Mihelyt kinyitották a főbejáratot, az elsők között mentem be és az első sorban foglaltam helyet. Közben megismerkedtem egy kedves rajongótársammal is, P. Évikével, aki Budapestről utazott el „István kedvéért”. Utána sorban megérkeztek a többi rajongótársaim is, P. Andi és kedves családja M. Katával, majd F. Anikó és kedves családja N. Ágival jöttek. Nagyon örültem, hogy ennyi kedves emberrel ismerkedhettem meg egy napon! Míg várakoztunk, egymásról és az egyre gyűlő közönségről készítettünk fotókat. Anikó lányát, Laurát külön is szerettem volna lefotózni, de annyira fürgén szaladgált, hogy amire sikerült az exponáló gombot lenyomnom, már a hátát mutatta… A hátáról viszont nagyon jó képet készítettem.:)

 17.10-kor a műsorokat bekonferáló hölgy bejelentette, hogy Tabáni István megérkezett és várja azokat, akik szeretnének aláírást kérni Tőle. Hozzátette, hogy a műsoridőt nagyon pontosan kell tartani, mert 18.00-kor a programot el kell kezdeni, hogy István időben el tudjon indulni Győr felé. Ekkor hirtelen hangosabban kezdett verni a szívem, mert tudtam, hogy kevés az idő és nagyon sok mindent kellene mondanom. Láttam a kígyózó sort, amelynek végén, az asztalnál ülve megpillantottam Őt. Ekkor nagyon megijedtem, ahogy fogytak előttem az emberek, úgy lett „egyre kevesebb levegő” a folyosón. Nagyon gyorsan jöttek ki a dedikáló helyiségből a 2-3 főből álló csoportok, a végén már csak azt vettem észre, hogy a mi csoportunk következett: F. Anikó a kislányával, N. Ági, P. Andi és én. Én próbáltam fotózni a többieket, amint néhány szót váltanak Istvánnal és közös fotót készítenek, de annyira remegett a kezem, hogy szinte minden kép homályos lett. Amikor Anikóék végeztek, megszólalt a helyiséget felügyelő hölgy, hogy ne vacakoljunk már annyit, mert még sokan állnak a sorban. Ekkor mi Andival egymásra néztünk értetlenül, mert mi még nem is kerültünk sorra… Amíg Andi dedikáltatott, a hátam mögött álló hölgynek odaadtam a fényképezőgépemet, hogy majd készítsen már rólunk közös fotót Istvánnal.

Ekkor idegességemben elővettem az ajándékos táskát és remegő kézzel odaadtam neki, és csak annyit tudtam mondani, hogy „szeretném ezt a kis ajándékot az iwiw-es klub nevében átadni sok szeretettel.” Erre István mosolyogva ismételte: „Iwiwes klub?” – „Igen” – válaszoltam. Az időhiány és a rám szegeződő ingerült tekinteteknek köszönhetően úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem szedem ki az ajándékokat. Erre István ránézett a táskára, és látta az ajándékom „kikandikáló” részét… „Hajó?” – kérdezte mosolyogva. „Igen, igen” – válaszoltam roppant „értelmesen”, és hogy alig feltűnő zavaromat leplezzem, elkezdtem mondani nagyon összefüggéstelenül valami ilyesmit: „A táskában van a Te hajód és a hozzátartozó rajongói üzenetek, de még van ezenkívül egy kis apróság is, melyet én készítettem.” Ezt is egy „köszönöm”-mel nyugtázta. Ekkor remegő kézzel nyúltam a mappám után, melyben a sok aláírnivaló lapult, mindegyikre kis cimkét ragasztottam, hogy melyik lapot milyen névre kérem, hogy ne húzzam az időt a betűzésekkel. Amikor a kis füzetemhez ért, melybe egy rajzot készítettem róla a leendő aláírása mellé, ismét mosolyogva megkérdezte: „Rajz is van?” Erre nagyon elszégyelltem magam, mert az nem a legjobban sikerült rajz volt róla … és zavaromban ismét csak annyit mondtam valami pirulós mosollyal, hogy „Igen.” Ekkor már azt gondoltam magamban, hogy „na, most roppant bőbeszédűek voltunk mindketten.” Amíg szorgalmasan írta a lapjaimra az autogramokat, én gyorsan odamentem mellé és próbáltam valami értelmes képet vágni a fotózáshoz, megjegyzem, nem sok sikerrel. Egy kattintás után István is észrevette, hogy fotózzák és felnézett… Amikor végeztünk, megköszöntem mindent és gyorsan kirohantam a helyiségből. A nézőtéren a többiekkel nézegettük az elkészült fotókat, szomorúan vettem tudomásul, hogy zavaromban még a vakut is elfelejtettem bekapcsolni, így a közös fotóink sötétek lettek. Úgy éreztem, hogy ezen a „lépcsőfokon” elestem és nem sikerült feljebb kerülni. Gondoltam, megpróbálok újra sorba állni, hátha még sorra kerülhetek egy újabb fotóért. Andi még visszaállt a sor végére, hogy a közben elkallódott filctollát visszakaphassa. Én mondtam neki, hogy a toll megvan, már a helyére tettem. Ekkor még azt is észrevette, hogy az egyik poszteréről lemaradt az aláírás, így végül újra beálltunk a sor végére. Gyorsan ránk került a sor, a szigorú hölgy az ajtónál nehezen, de beengedett még minket. Andi vállalta a fotózást, én pedig kértem a poszterre aláírást. Ez a fotó már vakus volt. Még az előadás előtt annyi idő volt, hogy Ági is megmutatta a rólunk készített fotókat. Akárhogyan is próbálok visszaemlékezni, sajnos nem tudom felidézni, utólag mikor is csatlakozhatott Ági a sorban kettőnkhöz, de mindenesetre hálásan köszönöm neki is, hogy ő is készített képet.

18.00-kor pontosan elkezdődött az előadás. Az első fél órában a ceglédi színészek adtak népszerű dalokból álló zenés műsort, melynek színvonaláról itt most nem ejtenék szót. Végre felkonferálták Tabáni Istvánt, akit hatalmas taps, fütty és ordítás fogadott. A következő dalokat adta elő: Ez majdnem szerelem volt, Ő, Fényév távolság, Bohemian rhapsody, Gyertyák, Long train running és visszatapsolásra még egy ráadás volt, a Crazy little thing called love. A számok között sokat viccelődött, nevetgélt és vizet kortyolgatott… Tette mindezt a legnagyobb természetességgel, mintha nem is egy előadó lenne, hanem egy régi jó barát. Szerencsére már nem volt a hangján semmi nyoma a betegségnek. Az első szám után kifogásolta a zene erejét, majd miután a technikusok erősítettek rajta, már megfelelőnek találta, bár mosolyogva megjegyezte, hogy lehet, hogy már az ő fülével van valami, ideje lenne a fülét is megvizsgáltatni, mert gégésznél már járt. Néhány szám eléneklése után a melegre panaszkodott (nem tudom pontosan idézni): „Jaj, de melegem lett. Én meg úgy felöltöztem, mert általában mindig fázni szoktam.” Az utolsó vízivási ceremóniát követően ismét viccelődött. Valami ilyesmit mondott: „Állandóan megszomjazom, meg kellene locsolni, mint egy virágot.” Természetesen minden egyes poénját a közönség is nevetéssel díjazta. Minden egyes szám után óriási ováció volt a nézőtéren, melyre ő mély meghajlásokkal és hálás köszönetnyilvánítással felelt. Fantasztikus volt az egész előadás: öröm, gyengédség, szenvedély, szomorúság mind-mind olyan érzések, melyeket István a hangján és gesztusain keresztül könnyedén átadott a közönségének. Bennem is váltakoztak ezek az érzések a dalok hatására, közben a hangja átjárta-átmosta az egész lényemet. A magasan kitartott hangok valami hihetetlen, elementáris, szuggesztív erőről tanúskodtak, melyek hatására a libabőrössé váltam. Majd miután a ráadás számot is elénekelte, hosszas integetést követően végleg becsukta maga mögött az ajtót. Hosszú percekig tapsoltunk még, hátha visszajön, de sajnos ennyi volt. Anikónak sikerült a teljes nézőteret túlkiabálnia hatalmas hangerejével a zúgó tapsviharban is, amelyre nem lehetett nem odafigyelni, szinte uralta a nézőteret ezzel. Néhány hangosra sikerült beszólásán magam is jót derültem. Ezután még egy fél óra erejéig visszajöttek a ceglédi színészek, de én már csak az eddigi események, élmények feldolgozásával foglalkoztam gondolatban. Az előadás után Andiék elvittek Szolnokra, ahonnan egy közvetlen járattal sikeresen hazaértem. Nagyon köszönöm nekik ezúton is a segítségüket. 

Úgy érzem, hogy nagy élményben volt részem, nagyon jól szórakoztam, sikerült sok kedves embert megismerni, ám mégis megmaradt egy kis tüske a szívemben. Nem tudtam neki elmondani az ajándékokhoz szánt gondolataimat. Ajándékokról, melyek egy zöld táskában voltak a klubos ajándékokkal és saját kis ajándékommal. A klubos ajándék egy "Steve" névre szóló hajó volt, magyar zászlóval és a hozzátartozó klubos üzenetek. El akartam mondani, hogy képzeletbeli hajója elindult, és kívántam volna, hogy még nagyon sokszor hajózza körbe vele a Földet a rajongói szeretet energiájával, melyet most üzenetek formájában nyújtottam át. Fontos, hogy a hajó színe zöld, ami a reménység színe, azaz Ő a zeneipar nagy reménysége,.... és a magyar zászló is fontos, mellyel azt szerettem volna neki mondani, hogy bárhol is hajózik (énekel) a világban, ne feledje, hogy magyar. Erről eszembe jutott egy régi álmom, melyet el akartam még mondani.... Álom, mely arról szólt, hogy Ő képviselte Magyarországot az Eurovíziós Dalfesztiválon és óriási sikert aratott ott (is).

A saját ajándékomról – egy kis rajz róla - csak annyit akartam mondani, hogy ne a "festőművész" szemével nézze, mert bár nagyon sokat dolgoztam rajta, nem lett egészen olyan, mint amilyennek szerettem volna, de már az első Róla készült rajzhoz képest sokat alakult...
Végül, de nem utolsósorban az lett volna a kérésem, hogy a hajóhoz mellékelt üzeneteket, ami  nem sok, összesen 8 oldalnyi, olvassa el mielőtt még a következő fellépésre elindul, mert közöttük voltak nagyon személyes üzenetek is, és sürgős határidős is, mert ha napokkal később tudja a sürgőset elolvasni, már sajnos aktualitását veszíti.
Zárásként még el szerettem volna mondani, hogy eddigi sikereihez gratulálok és azt, hogy nyugodtan bízza magát a rajongóira a megjelenő lemezei tekintetében, mert én már biztos vagyok abban, hogy az első lemez a megjelenést követő néhány hét alatt platinalemezt fog számára jelenteni! 

Utólag értékelve azt a napot, néha magam is kételkedem benne, hogy megvalósult az álmom. Ilyenkor előveszem az autogramokat és a fényképeket, melyek bizonyítják, hogy nem álmodtam, hanem tényleg ott voltam és részese lehettem ennek az óriási élménynek. Annak ellenére, hogy ez a kis tüske megmaradt, újabb reménysugár is támadt szívemben azzal, hogy ez a koncert ismétlésre kerül még március 21-én is, és bizakodom, hátha lesz egy újabb esélyem a csorbák kiköszörülésére.

Móni

 Még több fotó: picasaweb.google.hu/hidas.attila/Moni#