Az alábbiakban Borsi Andi újabb élménybeszámolóját olvashatjátok. Ezúttal Hosszúpályiban látta István fellépését:

Valószínű, hogy nem fogom felülmúlni az előző irásomat, mert akkor nagyon sok apró bosszúság ért bennünket, és belőlem főleg az olyan helyzetek hozzák ki a humort.

Ez az alkalom számomra az előzőnél is gazdagabb volt élményekben, és nagyon szeretném minél hitelesebben megosztani veletek. Amikor hazajöttünk a nyiregyházi Gáláról, még aznap este kinéztem magamnak a programajánlóban a következő fellépést, amire el szeretnék jutni. Pedig komolyan azt hittem, ha egyszer alkalmam lesz Istvánt élőben látni, hallani, jól elleszek vele egy darabig. De rá kellett jöjjek még akkor, hogy ez nem igy müködik. Istvánból nem elég! A Hosszúpályiban szervezett nőnapi rendezvényt választottam. Szimpatikus volt, mert egy meglehetősen korai időpontban kezdődött, nem is kellett sokat utazni. Legalább ide vihetem a kissebbik gyerekemet is, gondoltam. Elárulok nektek egy meglepetést: ő is Tabáni rajongó. Nagyon kikivánkozik belőlem egy aranyos történet. A minap szerepjátékot játszottak a gyerekeim. Egyszer megcsapja a fülem Zalán (3 éves) határozott kijelentése: Én leszek az anyuka! Én szeretem Tabáni Istvánt!

Réka is hozni akarta a kislányát. Legnagyobb meglepetésünkre azt mondta a rendezvényszervező, hogy nem lehet gyerekekkel bemenni, ez egy szigoruan 18 év fölötti alkalom. Sosem volt elég élénk a fantáziám, el sem tudtam képzelni, hogy mit lehet ott csinálni, ahova egy 17 éves sem teheti be a lábát. A XXI. században! A barátaink pedig azzal cikiztek minket, hogy egyáltalán ki mondta nekünk, hogy Istvánt énekelni hivták. Na jó, ezt hagyjuk!

         Egyébként nagyon meglepődtek azon, hogy Nagyváradról jelentkeztünk. Mondták, hogy a nőnapi rendezvénynek náluk hagyománya van, de a falubelieken kivül még soha senki nem jelezte a részvételi szándékát. (Hogy mi milyen szemfülesek vagyunk!) De nagyon örültek nekünk. Mondták, hogy a biztonsági emberekkel kell beszélnünk, amikor megérkezünk, mert a helybelieknek lesz belépő kártyájuk, nekünk nem. Biztonságiakkal? Ó, ebben mi már profik vagyunk! (lásd: Egy perc István közelében c. blogbejegyzésem) A nyiregyházi őrök lenne miről meséljenek!

         Erre a napra is elég nagy izgalommal készültem. Elújságoltam a jó hirt az ‘’újdonsült barátnőimnek’’. Egyszerüen igy nevezem a fórumokon, portálokon megismert rajongó hölgyeket. Egy nappal előtte azt látom, hogy a ning.en a chaten rólam irogatnak, és azt találgatják, hogy vajon, ha sikerül István közelébe kerüljek, most meg tudok e szólalni. Anikó szerint nem, sőt, ha modellt ülnék Istvánnak, a Szüz Máriát biztos rólam mintázná meg. A lányok fetrengtek a nevetéstől.

         Előző este még volt egy gyors emailem a G portál szerkesztőinek, hogy küldjék el nekem a főoldalon levő szemüveges képet, mert azt sehonnan nem tudom letölteni, és arra szertnék autogrammot kérni. Öt percen belül megkaptam. Sehogy nem fér a fejembe, hogy két kisgyerek mellett, hogy lehet képes valaki minden pillanatban lesni a rajongók kivánságait. (Elképzelem, hogy a laptop a derekára van kötve.) Köszönöm Lina!

Mikor ezt látta a kislányom, Evetke, gyorsan kiválasztott ő is egy kedvenc képet, amire neki hozzak aláirást. Mondtam neki, hogy ne reménykedjen nagyon, mert egyáltalán nem biztos, hogy ilyesmire lehetőségem lesz. Van már nekünk Istvántól autogrammunk, örüljünk neki nagyon. Egyébként is nemrég olvastam a blogban, hogy türelemre, megértésre szólitják a rajongókat. Ezt akkor komolyan megfontoltam, és el is határoztam, hogy nem fogok többet pedálozni, hogy oda mehessek hozzá, mert én már voltam egyszer. De aztán annyi cifra történetet olvastam az élménybeszámolók között, hogy újra kedvet és bátorságot kaptam.

         Reggel úgy keltem fel, hogy ma nem fogok izgulni. Ennek ellenére dél körül már konstatálnom kellett, hogy bizony eddig folyamatosan hülyeségeket csináltam. Pl. elrontottam az ebédet is. A rakott burgonyának valót több órára benne felejtettem a főzőlében. Hidratált krumpli lett belőle.

Ebéd után még beléptem a fodrászomhoz. Hogy miért pont most? Ennek egészen praktikus okai vannak: március 8. előtt nagy a zsúfoltság a szalonokban, olyankor nem érdemes menni. Ugye elhiszitek, hogy csak ezért?

         Időben elindultunk. Réka családostól jött, mégis elhozta a kislányát is. És velünk tartott Móni is, akiről tudtam, hogy szintén kedveli Istvánt, és elhivtam. Útközben volt néhány kellemetlenségünk, ami miatt az utolsó percben érkeztünk meg. A Müvelődési Ház bejáratánál néhány fiatalkorú lány méltatlankodott, amiért nem mehettek be. Tényleg nem engedték be őket. És képzeljétek, Rékáék bevitték a gyereküket. Mi ezt is elértük. Hiába: megtanultunk élni!

         Már bent voltunk az épületben, amikor újra hoztam a formámat (az izgulósat), és úgy elbambultam, hogy a férfi mosdóban találtam magam. Szerencsére nem tolongtak ott a férfiak. A biztonságiakon és szervezőkön kivül szerintem nem is nagyon volt több. Ők pedig tették a dolgukat a kijelölt helyükön. Nem nagyon tudom megitélni, hányan lehettünk, de teljesen megtöltöttük a Müvelődési Ház disztermét, az emlitett szolgálatosokan kivül szinte csak hölgyek, elegánsan, friss frizurával. (Látom, mások is ‘’ésszerüen’’ gondolkoznak.)

         A polgármester köszöntött bennünket. Egyből a rajongója lettem! Ilyen fantasztikusan még senkit nem hallottam a nőkről beszélni. Nagyon sajnálom utólag, hogy azt a részt nem videóztam. Kár érte! Gyönyörü volt és megható. Aztán egy másik férfi is köszöntött bennünket, szintén szép szavakkal és egy verssel. (Bocsi, de nevekre és egyébb konkrétumokra nem emlékszem.) Néhány tánccsoport mutatott be szinvonalas, vidám produkciót, és ezt követően konferálták fel Istvánt. (De kár, hogy még itt sem videőztam.) Az Önkormányzat ajándékaként fogadjuk szeretettel Tabáni müvész urat, mondta a polgármester, és végig igy szólitotta. Olyan őszinte tisztelettel és nagyrabecsüléssel tudott róla beszélni, hogy ilyet nem hallottam még, mióta István ismert lett. Más fellépésein hatástkeltően bekiabálják, hogy a Csillag Születik gzőztese következik, itt pedig ‘’csak’’ a müvészt szólitották.  A CSISZt talán nem is emlitette. Nekem, személy szerint ez nagyon tetszett, ugyanis István, jóllehet annak köszönheti az ismertségét, de tulajdonképpen ő CSISZ előtt is müvész volt. Milyen jó, hogy van, aki ezt is látja. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a polgármester még a rajongói oldalakat is böngészi, mert amiket Istvánról mondott, azok az információk ott jelentek meg és nem a sajtóban. Konkrétan emlékszem egy olyanra, ami csak a G portálon olvasható.

         Jaj, már megint mennyit irok! Pedig direkt figyelmeztettek, hogy ott kezdjem a beszámolómat, hogy széthúzták a függönyt és megjelent István. Most jött el ez a pillanat: István feltünt. Ekkor már teljesen készen álltam kamerával a kezemben. De ebben a pillanatban úgy elkapott a remegés, mintha Parkinson kóros lettem volna. Erre egyértelmü bizonyiték a videófelvétel. Annyira mozgó lett a kép az első számnál, hogy amikor visszanéztem, két perc után teljesen elszédültem tőle. (Leülve tessék megnézni!) Tanulság: legközelebb álvánnyal is készülni fogok. István 4O percet töltött a szinpadon. A teljes előadásáról felvételt készitettem. Szerencsére néhány perc után valamelyest csilapodott a remegésem, és a második számtól kezdődően kicsit jobbak lettek a felvételek.

         Nagyon jó hangulatot teremtett István. A számok között viccelődött, ő is nevetett sokat. Nem feledkezett meg a nők köszöntéséről sem. Szépen beszélt, puszit is dobott nekünk, aranyosan mosolygott. A szerelmes számok előtt összebújásra biztatott. Nem tudom, hogy nem tünt fel neki, hogy nincs kivel összebújni. Mint emlitettem, minden nő mellett egy másik nő ült. A nézők szünni nem akaró tapssal köszöntek meg minden dalt, sokat visitottak is. Úgy látszik, erre nem csak a fiatalabb korosztály képes. Nem sorolom fel, miket énekelt, mert mindet felteszem az oldalakra. Gyönyörü tiszta hangja volt és egyre jobban tud bánni a nézőkkel. Ebben szemlátomást sokat fejlődött, oldódott. A ráadás szám és az elköszönése után visszaszólitották a szinpadrra, és őt is megajándékozták. Egy szép nagy marcipán mikrofont kapott. Tudomásul kellett volna vegyük, hogy ez a rész itt véget ért, de a taps még sokáig nem akart szünni.

         Megigérték, hogy lehetőség lesz dedikálásra, de nem most azonnal, hanem miután a müvész úr kicsit megpihen. Különösen tetszett nekem, hogy mindig igy emlegették. Nagyon kulturált tömeg volt, fegyelmezetten sorba álltunk a dedikáláshoz. Semmi tülekedés. Talán azért sikerült ezt itt igy elérni, mert a szervezők is a lehető legnagyobb tiszteletet tanusitottak István iránt. Nem kis dolog a fárasztó út és 8 szám eléneklése után (sőt valószinü, hogy délelőtt még egyébb elfoglaltsága is volt) még annyi rajongót kiszolgálni, de minden bizonnyal az az őszinte vendégszeretet és pozitiv energia, amit tőlünk kapott, erősiti őt nagyon.

Az autogramm osztást úgy oldották meg, hogy egy, a folyosóból nyilló, ajtónál el volt helyezve az asztal. István belül ült, és csak oda lehetett lépni az asztalhoz. Tehát a közös fotó lehetősége kizárva. Meglehetősen gyorsan haladtunk. Közben elindultak közöttünk a szervező férfiak, és minden nőt megleptek egy szál tulipánnal. Én mindig, minden körülmények között örülni tudok a virágnak, de most kifejezetten bosszantott, mert nem tudtam, hova tegyem. Egyik kezemben fényképező, másikban az aláirandó dolgaim, sőt még egy spéci irószert is előkészitettem, hogy a CDre azzal irjon. Na, de ne morogjak már ilyesmi miatt, hiszen újra itt a nagy lehetőség. Alig telt el 1O nap, és ujra ott lehetek István közelében. Én is kiváncsi voltam saját magamra, vajon most mit remekelek? Füstbe ment terv lesz megint, vagy most meg tudok szólalni? Odaléptem hozzá, és ráköszöntem. Valahogy le kellett teszteljem, hogy kijön e a hang a torkomon. Kijött, és még kérdezni is tudtam tőle valamit, amire nagyon kiváncsi voltam. Nagyon örültem a válaszának. Letettem elébe a lapokat, amit direkt úgy nyomtattam ki, hogy maradjon jó nagy fehér rész az irásának. Erre ő irni kezdett volna a szines képre. Rémülten rászóltam: Isten őrizz, nehogy arra irj! Mondták Móniék, hogy nagyon piros voltam. Éreztem én is, hogy égek, mint egy ház. Lányos zavaromban a CD dedikálásához készitett tollamat is nála hagytam. Észre sem vettem, de ő utánam szólt, visszaléptem érte.

         Mindenki, aki megkapta az autogrammját, távozott a folyosó másik végén. Ez nagyon jól meg volt szervezve, nem kellett sehol tülekedni. De én nem mozdultam, ott maradtam az asztal mellett. Végig ott voltam (kb. másfél órát vett igénybe az egész). Folyamatosan kattintgattam a fényképezőt akárcsak egy becsületes fotóriporter. Mindenképpen el akartam kapni a mosolyát. Nem nagyon sikerült, pedig elég kitartó voltam. Csak néztem őt és fotóztam, néztem és fotóztam. Érdekes, hogy ott és akkor nem is gondoltam arra, hogy ő az énekes. Csak a müvészt láttam benne akkor, a müvészt, aki tetőtől talpig az: a finom keze, a tekintete, minden porcikája. Ez soha nem jött le igy a TVből. És az a türelem, alázat, amit tanusitott, a nyugalom, amit árasztott! Eddig csak láttuk ezt a képernyőn, de ott állva mellette, érezhető is volt. Nem jött, hogy elmenjek onnan, és nem is mentem el.

         Rékáék a végén mentek oda hozzá. Neki több megbeszélnivalója volt vele. Tisztázni szerette volna az erdélyi képzőmüvészeti tábor néhány részletét. Ők a kislányukkal közös fotót is tudtak csinálni Istvánnal. Egyszerü volt, feltették a gyerket az asztalra. Jó volt látni, ahogy István odabújt hozzá.  Réka különben már itthon is nagyon bizakodó volt azzal kapcsolatban, hogy Hosszúpályiban lehetőségünk lesz beszélni Istvánnal. Állitotta, hogy ott nem lesz nehéz elkapni őt. Miből gondolja, kérdeztem. Nagyon egyszerü, sima ügy, az egész falunak csak két kijárata van. Ez számomra egyáltalán nem volt megnyugtató, mert sehogy sem tudom magam elképzelni, hogy kiálljak a falu egyik végén az út szélére, és azt még kevésbé, hogy ha István ott elhalad az autóval, meg is álljon egy nőnek. De nem is volt ilyen kalandra szükség, mert mindenkit odaengedtek hozzá. Közben személyesen találkoztam a debreceni Erzsébettel, akit az iwiwről ismertem. Nagyon szimpatikus volt. Érdekes, hogy István rajongói mind aranyos emberek.

         Közben Móni többször is biztatott, itt az alkalom, ne szalasszam el, legyen közös képem Istvánnal. Milyen alkalom? Értetlenkedtem. Csak nem fogok felülni az asztal tetejére mint a gyerek. És teljesen le is mondtam róla. Eszemben sem volt, hogy kérjem a lehetőséget. Nem is kellett kérjem. Voltak ott nálam bátrabbak is, akik eltolták az asztalt, és elkezdődött a közös fotózkodás azzal a néhány rajongóval, akik még ott maradtunk. Igy sikerült nekem is a közös fotó, de láthatjátok, milyen tisztes távolságra mertem megállni mellette. Azt hiszem, közben még levegőt sem vettem.

         Ezzel valóban véget ért ez az alkalom, de még volt néhány istvános meglepetésben részem, amire nem is számitottam. Beültünk az autóba, és ahogy beinditották, abban a pillanatban csendült fel a rádióban István debütáló dala. Tudtunk róla, azért volt már beállitva a rádió, de arra nem számitottunk, hogy ÉPPEN AKKOR. Zenei élményből számomra aznapra ez volt a csúcs. És még itt sem érnek véget az istvános meglepetések. Hazaérve bekapcsoltam a laptopot, és a postaládámban találtam ugyanezt az új dalt mp3.ban. Gondoskodtak rólam az újdonsült barátnőim. (Köszönöm Anikó és Netta!) Sokat jelentenek számomra ezek a virtuális kapcsolatok is. Ezt is Istvánnak köszönhetjük. És azt a sok jóságot, amit kihoz belőlünk. Valaki azt irta a ning.en az előző blogbejegyzésemhez, hogy bennünk alapjáraton megvan az, amit István előcsalogat az anyaországbeliekből. Dehogyis! Ugyanolyan gyarlók vagyunk mi is, és fásultak is eléggé. De való igaz, többször beszéltük Rékával is, hogy mióta István van (figyelitek: ő azelőtt is létezett), és naponta órákon keresztül hallgatjuk, nézzük, könnyebb türelmesnek lenni, nagyobb a családban a békesség, és jobb kedvüek vagyunk. István! Nem éltél hiába! (Csak téged idéztelek.) Nagyon sokan vagyunk, akikre ilyen hatással van. Nem a bankszámlája mozgatja a lányok fantáziáját, nem az új auto, vagy a hirnév, hanem az, amit ő nyújtani képes. És mostmár megadatott neki erre a lehetősége is. Nekünk pedig az, hogy megismerhettük. Én egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a múzeumban nem figyeltek fel rá. Magamból indulok ki: soha nem szoktam alaposan szemügyre venni a teremőrt, és beszédbe elegyedni vele. Amig ott volt István, nem volt lehetőségünk megismerni őt. De mostmár ismerhetjük, és nagyon sok embernek van rá szüksége.

         Bár érezné, mennyire szeretjük, és tiszteljük őt! Bár tudná, hogy a vágya már teljesült is: A müvészt látjuk benne!

 

Borsi Andi