- Sárospataki beszámoló Borsi Anditól -

István szabadságon volt, Evetke táborban, már-már kezdtem unatkozni. Aztán felajánlottak egy nagyon szép munkát, ami számomra egyben igen nagy kihívást is jelentett. Ehhez el kellett sajátítanom új ismereteket. Egyből megoldódott, mihez kezdjek a hirtelen rám szakadt szabadidővel. Sőt, annyira lefoglaltak ezek a plusz tevékenységek, hogy már a koncertre járás sem fért bele az időmbe. Olvastam a falon, milyen izgalommal készülnek a többiek Sukoróra, sajnáltam nagyon, hogy nem tarthattam velük. Elég szép számmal voltak a csapatból, csábítottak engem is, de most ki kellett hagynom. Jelentkeztek is hamarosan az elvonási tüneteim. Döntöttem, következő hétvégén, Sárospatakon ott leszek!

            Megszerveztük, maradt egy hely az autóban. Ahogy “meghirdettem” azonnal akadt is rá jelentkező. Megkért Syrann, hogy menjünk Hajdúnánás fele, nem nagy kerülő. Tetszik nekem, milyen jó csapat vagyunk. Mindig számíthatunk egymásra utazásban, szállásban. Egy-egy koncert után megnyílnak a rajongói panziók, előkerülnek a megszámozott ágyneműk. (Hihetetlen, hogy ezek az emberek néhány hónapja még nem is ismerték egymást!)

            Megkértem Syrannt, hogy adjon pontos útbaigazítást, ne kelljen keresgéljünk. Azt mondta, hogy a Sörbár előtt fog várni ránk, azt keressük, mert azt mindenki ismeri a községből, bárkit megszólítunk, tudni fogja. Nála lesz a fehér kendő is.

Micsoda jelenség lehetett! Egy hölgy kora délután a Sörbár előtt egy tabánis kendőt lengetve, és közben lesi a román autót. :D

Megszólítottuk az első járókelőt, fogalma sem volt, hol van a Sörbár, a második sem tudta. Ebből le is vontam a kerek következtetést, miszerint mindenki, aki ismeri a Sörbárt, most éppen VB meccset néz. Lehet, hogy igazam volt?

            Végül megtaláltuk egymást. A férjével vártak minket, és meghívtak egy italra. Éppen a házassági évfordulójukat ünnepelték. (A sokadikat! Ki is számították, hogy nyugodtan lehetnék a lányuk.) Koccintás után teljesen belefeledkeztünk a beszélgetésbe. Elég későn indultunk tovább, már esélyünk sem volt, hogy korábban odaérjünk, pedig az komoly előnyöket jelenthet elhelyezkedéskor. Márpedig nekem nagyon fontos szokott lenni, hogy jó helyről fotózhassak. Nem ismerem az italokat, nem tudom, mit ittam, de vagy túl erős volt, vagy az adagolásnál nem vették figyelembe a testsúlyomat. A lényeg az, hogy nagyon kellett koncentráljak, hogy egyenes léptekkel eljussak az autóig.  A többiek poénkodni kezdtek, hogy fotózáskor nem leszek képes fókuszálni, mert Istvánból kettőt fogok látni. De sikerült megcáfoljam őket, jól sikerültek a képek.

            Előző napon azt ígérte Syrann, hogy csak Hajdúnánásig kell figyeljük az utat, onnan ő fog navigálni minket. Mit mondjak? Nánásig simán eljutottunk, azután pedig többször is elkeveredtünk. (Nem figyeltem, mivel koccintott, de valószínű, hogy még ő is annak a hatása alatt állt.) A hidat sem találtuk meg a Tiszán, komppal keltünk át. Ezt a kis kalandot utólag egyáltalán nem sajnáltuk, sőt még fokozódott az egyébként is elég emelkedett hangulat.

            Csepergő esőben érkeztünk meg Sárospatakra, szabadtéri program volt meghirdetve, de nekünk ez sem szegte kedvünk. Az erdélyi fellépésen ennél sokkal nagyobb esőben hallgattuk végig Istvánt. A helyszínen szembesítettek, hogy a program már javában folyik a Művelődési Házban. Családi nap volt több fellépővel. Amikor megérkeztünk Brasch Bence volt a színpadon. Teljesen meg volt telve a terem, már nem voltak szabad helyek sehol. Próbáltam helyezkedni, de csak oldalt tudtam megállni, nem lehetett a sorok közé menni, és a távolság is túl nagy volt. Kezdtem aggódni. Tudom, hogy az otthon maradók mindig nagyon várják a felvételeket, képeket. Kiderült, hogy Syrann még nálam is szemfülesebb. Megfigyelte, hogy néhány fiatal lány kivonult a teremből, és azonnal gondoskodott, hogy elfoglalhassuk a helyeiket. Feltételezem, hogy Bence rajongói voltak, és időben át akartak menni abba a terembe, ahol a dedikálás következett. Nagy szerencsénk volt, a harmadik sornak majdnem a közepén ülhettünk szemben Istvánnal.

Én őszintén örültem, hogy Bence előadásából is hallhattunk valamennyit. Jó hangulatot teremtett, ügyes volt. Tetszett. De akárhányszor vettem részt eddig olyan rendezvényen, ahol többen felléptek, mindig egyértelmű volt, hogy Istvánt várják a legtöbben.  Sikerült most is éreztessük vele lelkesedésünket, rajongásunkat. Látszott, hogy nagyon örül, hogy olyan sokan vagyunk. (István előadására már az állóhelyek is megteltek.) Mikor ismerős arcokat fedezett fel a közönségben, mindig széles mosollyal üdvözölt, és ha épp két szám között volt, és nem énekelt, még oda is köszönt, hogy „Helló!” A fehér kendő is nálunk volt. Mikor meglengettük, azt is lereagálta. Jól esett nagyon! :D Összemosolyogtunk Syrannal: Észrevett! Az előadása alatt végig fotóztam, és nagyon érdekes, hogy olyan szinten átéli, amit énekel, hogy a kép alapján az otthon maradottak teljes biztonsággal ki tudják találni, hogy éppen melyik számnál készült a felvétel. Másnál még nem tapasztaltam ilyet.

A repertoár sajnos még mindig nem változott. Természetesen bármit énekel, szívesen hallgatjuk. Tulajdonképpen erre számítottam, és mégis megtettem száz kiló métereket már sokszor „A hang, ami hív” miatt. Kizárólag azért tartom sajnálatosnak ezt a dolgot, mert a vidéki fellépésein mindig azok vannak többen, akik nem ismerik Istvánnak a sokkal gazdagabb repertoárját. Ha többet énekelne a lemezen levő dalokból is, már rég platina lehetne. Természetesen így is óriási sikere volt. Azt tapasztalom, hogy egyre felszabadultabb, mindig jó kedvű, egyre többet beszél a színpadon. Látszik, hogy nagyon jól érzi ott magát. Az az ő világa. Az „Ő” eléneklése után elég hosszú monológot tartott a szerelemről. Csak mondta és mondta… Teljesen belefeledkezett. Majd sóhajtott egy nagyot, és hirtelen témát váltott. Félreérthetetlen volt! Remélem, ezt a részt is felvette valaki. Biztos nagyon jól esne a kedvesének, ha hallaná.

Mindenki nagy örömére dedikálást is szerveztek. Bár ezt nem lehetett tudni akkor, mikor István a színpadon volt. Érthető, hogy nem jelentették be, mert más fellépők követték, és nem akarták, hogy kiürüljön a nézőtér. Szokásunkhoz híven mi mindig próbálkozni szoktunk megközelíteni Istvánt. Most is megkerestük a művészbejárót, hátha megtudunk valamit. Kiderült, hogy nem kell siessen István, tud még maradni a rajongóival. Ekkor többen közülünk azt mondták, hogy az autójuknál várják meg inkább, hogy nyugodtan beszélgethessenek vele, mert időközben nagyon sokan gyűltek össze abba a terembe, ahol a dedikálás volt tervezve. Mi pedig, a váradiak, úgy döntöttünk, hogy itt is ott is részt veszünk.

Többször leírtam már, mennyire szeretem megfigyelni István, miközben a rajongóival beszélget. Hihetetlenül felgyorsult az élete egyik napról a másikra, rengeteg elfoglaltsága van. Sok mindenre, amit szívesen csinálna (pl. festés, rajzolás), szinte semmi ideje nem marad, mégis olyan odafigyeléssel, türelemmel bánik az emberekkel mintha olyankor egyáltalán nem érdekelné, hogy közben telik az idő. Úgy szeretném ezt tőle megtanulni! Kivártam, míg mindenki sorra kerül, a legvégén léptem oda hozzá. Már megint elkapkodtam, amit mondani szerettem volna neki, pedig senki nem siettetett. Szerintem meg sem értette, mit is akartam pontosan.

Megkerestük az autójukat, és a többiekkel együtt vártuk Istvánt. Sokat maradt velünk, mindenkire szánt annyi időt, amennyit óhajtott. Igaz, beült az autóba, mert úgy kényelmesebben tudott írogatni. Végtelen türelemmel tett eleget a rajongói kéréseknek. Én itt már nem mentem oda hozzá beszélgetni. Utólag nagyon sajnálom mindig. Csak fotóztam kitartóan. Hadd idézzek néhány sort az ekkor készített egyik képemhez irt kommentből: „A sármos fiatalember az autóban, kilenc hónap, több száz fellépés után, az esőben, a százezredik autogramja után, századszor ír alá Szerinek ilyen ALÁZATTAL, ODAFIGYELÉSSEL, ELMÉLYÜLÉSSEL. Neki, kedves Fáy Miklós, hál’ Istennek, nem elég, ha csak kinyitja a száját! Nekem se, szeretném, ha jutna idő festésre, alkotásra, tanulásra, önmagára, és arra, akit választ.” Köszönöm Richárd a hozzászólásaidat! Azért tartom én nagyon fontosnak, hogy annyi felvételt készítsek, mert mindig vannak, akik ugyanúgy tudnak olvasni a képeken, videókon megörökített gesztusokból, mintha jelen lettek volna. Szinte hihetetlen volt számomra, mikor kb. három hónapja megtudtam, hogy akkor még egy fellépésen sem voltál, és mégis nagyon sokszor írtál Istvánról a legnagyobb hitelességgel.

Syrann itt adta át az ajándékát, egy szúnyog elleni sprayt :D Figyelmébe ajánlotta Istvánnak, hogy csak egy óráig garantált a hatása, ezért Egerben a másfél órás koncerten feltétlenül surranjon ki újra bekenni magát. Nagyon eredeti, ötletes ajándék volt. István is díjazta. Ha valaki esetleg nem tudja az előzményeket, leírom: Megfigyeltük előző nap a friss felvételeken, hogy az azelőtt hétvégén szerzett szúnyogcsípések még mindig nem gyógyultak meg a karján. Szegény István! Borzasztó lehet, hogy mi, a rajongók, ennyire nagyítóval nézünk rajta mindent. Készült néhány fotó is csoportosan, együtt a ningesek és portálosok.  Ha jól emlékszem, a jelenlevők közül senki nem kért külön képet. Nagyon jó volt a hangulat. Elbúcsúztunk Istvántól, és megígértük, hogy mind ott leszünk Egerben.

Mi is elindultunk. Hazafele természetesen a következő fellépést terveztük, ez mindig így szokott lenni a hűséges rajongóknál. De nemcsak Istvánhoz vagyunk hűségesek, hanem egymáshoz is. Mondta Syrann, hogy Egerbe a férje is eljön, és velünk ünneplik meg a névnapját. Van egy mondás: A magyar ember mindig talál okot, hogy miért igyon. Megígértem, hogy akkor gyerekadagot fogok kérni. :D

Elvittük Syrannt Hajdúnánásra, és indultunk is tovább. Sajnos Debrecenben baleseteztünk. Igaz, hogy épp bőrrel megúsztuk, de nagyon sok bosszúság és kár ért bennünket. Nagyon későn értünk haza emiatt. Itthon már vártak a chaten a többiek. Gyanús volt nekik, hogy nem jelentkezünk. Voltak, akik nem feküdtek le addig, amíg nem kaptak hírt rólunk. Ilyenkor azt érzem, hogy család vagyunk.

Borsi Andi