- Borsi Andi bözödi beszámolója -
Bármennyire hihetetlen, eddig Bözödre volt a legkörülményesebb eljutnom. Koncert miatt még nem léptem át egyszer sem a 3OO km.-es körzetet, most igen. Induláskor gondosan ellenőriztem, hogy nálam van e az útlevelem. Csak utólag realizáltam, hogy ez alkalommal István fogja átlépni (vagy átrepülni) a határt és nem én. De nemcsak a távolság nehezítette a dolgom, hanem az is, hogy pénteken volt, amikor én még dolgoztam. Emiatt meglehetősen későn tudtunk elindulni Nagyváradról. Úgy szerveztük, hogyha mi már nem is érkezünk meg időben a repülőtérre, legalább Réka, aki külön utazott, érjen oda. Annyira szerettünk volna Istvánnak meglepetést szerezni! Szerintem mindenre számított, de arra biztosan nem, hogy a marosvásárhelyi reptéren is fehér kendőt lengető rajongók várják J
A szokásosnál is nagyobb izgalommal készültem. Kezdtem a távolságnak és a hosszú útnak az előnyeit nézni: több órára össze leszek zárva azokkal a ninges lányokkal, akikkel eddig még nagyon kevés időt tölthettünk együtt. Nagyon vártam! Szodizs, Evelin és Stella már reggel elindultak. Váradon Móni várta őket. Tartottak egy rövid pihenőt, és Móni ebéddel kedveskedett nekik, különleges ünnepi fogásokkal J Ezt követően RiCsivel is volt egy röpke találkozó. Elképzelem, mennyire várta ő is ezt! Igyekeztem megörökíteni a pillanatot: először ölelte meg a ninges barátnőit. Ajándékokat készített mindenkinek, még az otthon maradóknak is.
Engem a férjem vitt el a találka helyére. Ehhez mindketten ragaszkodtunk: ő azért, mert mindenképpen meg akarta ismerni a sofőrt, akire rábíz ilyen hosszú úton, én meg azért, mert a túlélő csomagomon kívül megint szükség volt a hűtőtáskára is, amit ráadásul csak fekvő pozícióban lehetett szállítani. Így utólag, a Fókusz után, már ki is találjátok, mi volt benne. Elkészítettem István kedvencét, a tiramiszut. Gondoltam, ha lesz alkalom, megkínálni őt is, akkor jó, ha nem, az sem tragédia, elfogyasztjuk mi, és közben Istvánra fogunk gondolni. (Sokat ér vele!)
Javasoltam korábban, hogy beszéljük meg az útvonalat, de azt mondták a többiek, hogy nem szükséges mert nagyon jó navigációval és megfelelő térképpel rendelkeznek. A határnál szembesültek, hogy a GPS-re nincs is feltöltve Románia, azt meg még később vettük észre, hogy Bözöd meg nem is szerepel a térképen. Azt is tárgyaltuk, hogy milyen jó lenne a mobil internet, tudnánk az otthoniaknak közvetíteni útközben, de ez elég későn jutott eszünkbe, már nem volt időm beszerezni. De így sem maradtak információ nélkül, Hajnival tartottuk a kapcsolatot telefonon, és ő felirt mindent a falra. Olyan jól esett tudni, hogy a többiek ránk gondolnak. Olyan érzés mint elutazáskor a család érdeklődése.
Nagyon lassan lehetett haladni, ritkán volt előzési lehetőség. Már esélyünk sem volt elérni időben a reptérre. Nagyon sajnálom, ez miattam történt, nem tudtam hamarabb végezni a munkámmal. Útközben még egy rendőr is megállított, és kérte a kötelező tartozékok felmutatását. Elsőre egy sminkkészletet és hajvasalót tartalmazó dobozt nyitott ki. „Látom, rendelkeznek a kötelező tartozékokkal!” mondta nevetve, és tovább engedett. Közben folyamatosan tartottam a kapcsolatot Rékával telefonon, és nagyon elszomorodtam, mert a péntek délutáni forgalom rajtuk is kifogott, és semmi esélye nem maradt, hogy időben oda érjen a reptérre. Annyira szerettem volna, ha sikerül Istvánnak igazi meglepetést szerezni, olyan jó őt boldognak látni!
De vannak apró csodák! Vagy nevezzem mesébe illő fordulatnak? Késett a repülő is. (Persze ezt nem tudhattuk, arra nem készültünk fel sajnos, hogy útközben a repülőtértől is érdeklődjünk.) Ahogy Réka haladt a busszal, egyszer arra figyelt fel, hogy leszáll egy Malév gép. Csak egy gond volt, a busznak nem a repülőtér mellett volt a megállója, hanem 1O km-el arrébb, Marosvásárhelyen. Mit csinál ilyenkor egy rajongó? Semmiképpen nem habozik! Gyorsan előrement szólni a vezetőnek, hogy itt és most azonnal álljon meg. A sofőr megtekintette Réka gömbölyödő pocakját, le is vonta a kerek következtetést, hogy rosszul van a kismama, és azonnal megállt. Ahhoz képest Réka a pocakjával szélsebesen vágott át az úttesten hátizsákostól, mindenestől. Irány a terminál!
Ez összejött, de öröm helyett csalódást éltünk meg. István azért, mert a reptéren kellemetlenséggel szembesült, én meg azért, mert Rékának nem sikerült felvidítania. Utólag, ha visszagondol, biztos jól esik neki, hogy vártuk, de akkor nem sikerült túltennie magát a problémáján. Mindeközben mi a vártnál is lassabban haladtunk. Már ott tartottunk, hogy a reményt is elveszítettük, hogy kezdésre odaérünk. A telefonomról hallgattuk István slágereit, és azzal poénkodtunk, hogy ha nem történik valami váratlan fordulat, ennyivel kell beérjük. Helyi idő szerint nyolc órára volt hirdetve a kezdés. Ekkor értünk Erdőszentgyörgyre. Állítólag innen már nincs messze, de a térképen ez volt az utolsó feltüntetett település a célunkig. A női megérzés ritkán csal alapon találomra elindultunk az egyik irányba. Ez most is bevált, hamarosan különleges útjelző táblák nyugtattak meg: Tabáni István
Kétségbeesve toporogtunk a sor végén pár percig. Képzelhetitek, több ezren álltak előttünk. Ott a völgyben már nem volt térereje egyetlen mobil-szolgáltatónak sem. Senkivel nem sikerült felvenni a kapcsolatot. Folyamatosan próbálkoztam Rékát elérni, mert ő korábban odaért, hadd lássuk, mire számíthatunk, de nem sikerült egyszer sem. Ekkor következett egy újabb apró csoda. Valahogy fél perc erejéig zónába kerültünk, és érdekes mód az egyik szervező is, akit ismertünk, és korábban már beszéltünk vele is. Neki próbáltunk üzenni, és képzeljétek, elment az SMS. Legnagyobb meglepetésünkre perceken belül kijött értünk, hogy bevigyen. A színpad előtt is már elég komoly tömeg várakozott. Annyira sokan voltunk, hogy hiába kerestük Rékát öten, és valószínű, hogy ő is minket, nem találtuk egymást. Ekkor meglengettük a fehér kendőnket, és válaszul megjelent néhány kendő a magasban. Így sikerült megtalálnunk Rékát, és azokat, akik a G portálról a ningről és az iwiwről voltak ott, de velük még eddig nem találkoztunk fellépéseken, csak névről ismertük őket, és annyit tudtunk róluk, hogy erdélyiek.
Ők mind időben érkeztek, és közvetlen a színpad előtt álltak, mi pedig teljesen hátul. Mikor felismertük egymást, örömünkben elindultunk egymás felé, de ez egyáltalán nem ment egyszerűen, annyian álltak már ott. Azt mégsem csinálhattuk, hogy simán átfurakodunk a tömegen egész a színpadig. Valahogy mégis sikerült. Rajtunk volt a kitűző, amit a legtöbben eléggé megcsodáltak. Volt olyan, aki bátorkodott megkérdezni, hogy olyat hol lehet szerezni, mert ő is szívesen viselné. Csak egy szavába került, elővettem néhányat a táskámból, és neki adtam. E-mail címet kértem tőle, hogy elküldhessem a kitűző nyomtatható változatát, és a rajongói oldalak linkjeit. A végén már nagyon közel kerültünk a színpadhoz. Mint a mesében: tíz perccel előtte még a kapun kívül várakoztunk egy végeláthatatlan sor legvégén, most pedig már a színpad előtt vagyunk együtt a többiekkel.
Egy óra késéssel lehetett elkezdeni a koncertet, mert ennyi időre volt szükség, hogy mindenki megvegye a belépőjét. Ez idő alatt riport készült vele a színpad melletti sátorban. Már kezdett alkonyodni, mikor feltűnt István a színpadon. Visítással fogadtuk. Többen meghökkentek, hogy dzsekiben, sálban toppant oda. Mi már ennek az ellenkezőjén lepődnénk meg. Nagyon szépen köszöntötte a közönségét. Említette, hogy már járt Erdélyben, de akkor nem mikrofont tartott a kezében, hanem ecsetet. Felcsendült a Majdnem szerelem volt és a többi kedvenc. Most a bővített repertoárt hallhattuk tőle. Köztük volt a Kinőtt a szárnyunk, Úgy szeretném meghálálni és a Don’t stop me now is. Természetesen a Ments meg-et is hallhatta tőle az erdélyi közönség acapellában. Biztos nagyszerű érzés lehetett neki, hogy a saját szerzeményét is vele énekelte akkora tömeg 6OO km.-re attól a helytől, ahol megalkotta. Sajnos nagyon csapnivaló volt a hangosítás. Sokszor háromszorosan is visszhangzott István hangja. Sokan bosszúsak voltak. Nem így kellett volna várni egy ekkora tehetséget L István éneklés közben adta az instrukciókat a technikusoknak, míg végül sikerült normálisan beállítaniuk, és teljesen élvezhető lett az előadás.
A bözödi tó partján egy gyönyörű völgyben volt a FIERD (Fiatalok Erdélyért) tábor. Talán még István nem énekelt ennél szebb szabadtéri helyszínen. (Bocsi, ha elfogult vagyok.) Betöltötte a hangja a völgyet. Minden szám nagy tetszést aratott. Már nagyon várták az erdélyi rajongók ezt az élményt. Láthatóan István is élvezte, itt már teljesen jókedvű volt, a számok között kommunikált a közönséggel. Megígérte, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy eljön hozzánk. Nem akarta elengedni a közönség. Ráadást is kaptunk.
A színpadon a Piramis követte Istvánt, a rajongók pedig őt ahhoz a sátorhoz, ahol a dedikálást tervezték. Rengetegen odagyűltek. Először aláírást lehetett kapni, azután következett a közös fotózkodás. A Fókusz operatőre is tette a dolgát. Láttuk, hogy több rajongóval készített rövid riportot. Végül ebből az anyagból meglehetősen kevés került be az adásba. Meglepően sok volt a gyerek azok között, akik aláírásra és közös fotóra vártak, pedig ekkor már igen későre járt. Koncert után még két és fél órát eltartott. Közvetlen mellettem is volt néhány gyerek a koncert alatt apjuk nyakában. Nagyon lelkesek voltak, és nyilvánvaló volt az a különös vonzódásuk István iránt. Vele énekeltek (még angolul is a Don’t stop-ot), ragyogott a tekintetük. Az volt az érzésem egy adott pillanatban, mintha Halász Judit koncertre csöppentem volna.
Ez idő alatt mi körbe jártuk a tábort, sétáltunk a tóparton. Elhoztuk a hűtőtáskából a tiramiszut, abban reménykedve, hogy nem egyedül kell elfogyasszuk. Még ekkor is sokan vártak arra, hogy odaléphessenek Istvánhoz. Nem csoda, kilenc hónapja várnak erre a napra. Rajtunk kívül nem sokan lehettek, akiknek volt alkalmuk korábban is élőben hallani, látni, szóba állni vele. Nagyon jól esett Istvánnak, hogy ennyin kíváncsiak voltak rá, és hogy olyan meleg szeretettel fogadták. Azóta többször hallottam fellépéseken készült felvételeken és tévés interjúban is, milyen szívesen emlékszik ő is erre a napra.
Mikor elfogytak a rajongók mi is beléptünk a sátorba, ahogy az operatőr fogalmazott: „éjfél után feltűntek az ismerős arcok”. Átadtuk mi is a közösen elkészített ajándékunkat. Azóta volt alkalmam rákérdezni, nagyon tetszett nekik. A tiramiszuval is előálltunk, de mondták, hogy még most készülnek vacsorázni, majd utána. Nem gond, megvártuk őket. Nagyon kellemesen telt az együtt töltött idő, fergeteges volt a hangulat a sátorban. Nehéz volt elképzelni, hogy ezt még fokozni is lehet, de sikerült. Visszajöttek Istvánék. Nem volt fotózkodás, autogram kérés, inkább beszélgettünk velük. Végül elővettem két folyóiratot, melyeknek a címlapján ő van (ha már véletlenül ott lapultak a táskámban), és azokat aláírattam. Mosolygott, mikor elmondtam, hogy ezeket a lapokat Erdélyben is meg lehetett vásárolni. Azóta is csodálom, mikor meglátom azokat az autogramokat, hogy képes valaki éjjel 1-kor, egy ilyen fárasztó nap és egy rettegett repülőút után ilyen gyönyörűen írni.
Ekkor készültek azok a felvételek is, amik bekerültek a Fókuszba. Utolsó pillanatban meggondoltam magam és nem álltam kamera elé. Tudom, hogy a család legidősebb generációja nem nézi jó szemmel ezt az „őrültséget”, és arra gondoltam, hogy ha ez eszembe jut interjú közben, nem merek őszintén beszélni, hanem cenzúrázni fogok. Azt meg nem akarok. De előbb utóbb fel fogom vállalni, hogy tulajdonképpen nem üzleti tárgyalásokra járok, hanem kikapcsolódni.
A tiramiszu elfogyott. Megállapítottuk, hogy Istvánnak jó ízlése van. Pihenni tértek ők is, és mi is elindultunk megkeresni a szálláshelyünket. Réka is velünk tartott. Ha a kis pocaklakót is számoljuk, heten voltunk az autóban. Azt hiszem, ha most állított volna meg a rendőr, nem a kötelező tartozékokba kötött volna bele. Bizony nagyon későre járt. És még mindig nem jött, hogy lefeküdjünk. Nagyon kedves volt a házi néni, sokáig beszélgettünk vele. Nagyon meglepődött azon, hogy mi milyen messziről elutaztunk, milyen rendszerességgel járunk fellépésekre, azon meg végképp elcsodálkozott, hogy ilyen kalandokat még mi a kisgyerekesek és kismamák is bevállalunk. Aztán ő is elmesélte nekünk, hogy a CSISZ alatt teljesen megállt az élet a faluban arra az időre. Mindenki feszült figyelemmel követte, hogyan indul el István hajója.
Itt már volt térerő, és azzal szembesültünk, hogy milyen sokan érdeklődtek felőlünk a rajongótársak közül. De ebben a késői időpontban (vagy inkább korai?) nyilván már nem tudtunk beszélni velük.
Nem sokat aludtunk, megszólat a Don’t stop me now. El sem tudnánk képzelni más ébresztőt. Aztán a telefonjaink szólaltak meg sorra, családtagjaink és rajongótársaink gondoltak ránk.
Az eddigi élménybeszámolóimból már egy kötetnyi gyűlt össze, kinyomtattam, és egy-egy példánnyal leptem meg a lányokat. Még aláírást is kértek rá. Történelmi pillanat volt J Evelin külön örült, mert így az édesanyjának is oda tudja adni elolvasásra. Azóta elmesélte, hogy mikor hozzá fogott, eleitől végig elolvasta (a jó könyvet sem tudja le tenni az ember a kezéből), és most már tényleg érti, miért tölt annyi időt a chat előtt. Milyen jó ötlet! Nyomtatok egyet Zolinak is, mert ő sem érti. Igaz, hogy én sem úgy képzeltem el magam évekkel ezelőtt, hogy kétgyermekes érett asszonyként napi rendszerességgel pötyögök és hahotázok esténként a laptop előtt. De nagyon jól esik, és ennyi kikapcsolódás mindenkinek kell. Mivel lenne jobb, ha az idő alatt pl. sorozatokat néznék?
Nagyon finom volt a reggeli, helyi specialitásokkal kedveskedtek nekünk. A hangulat meg még ennél is jobb. Milyen jó lenne, ha mindig, mindenhova velük tarthatnék én is, gondoltam. De két kisgyerek mellett erről továbbra is le fogok mondani, azt hiszem. Indultunk haza. A háziak azzal búcsúztattak, hogy máskor is szívesen várnak minket. Szodizs habozás nélkül rávágta, hogy mi jövünk, csak hívják meg Tabánit. Mikor megláttuk az úton a villanyoszlopok közé kifeszített bannereket István nevével és képével, gondoltuk, már úgy sincs aktualitása, meg kellene szerezni őket. De hogy nézne ki, hogy öt őrült nő ott gebeszkedik.
A Kárpátok között kanyargó út igazi kihívás lehetett a sofőrnek. De rendkívül ügyes és talpraesett lány Evelin. A hosszú út során alig bakizott. Akkor meg bedobta bájos mosolyát, és pillanat alatt kiengesztelődtek a bosszús sofőrök. Hazafele is rengeteget nevettünk az úton. Mónival szívügyünknek tartottuk, hogy felfrissítsük Szodizs és Stella román tudását. Nagy előszeretettel használtuk a punga, pix, szukk, plikk szavakat.
Nagyváradon szétvált a csapat. Eljött a pillanat, Mónival el kellett búcsúzzunk a többiektől. Mielőtt tovább indultak volna, beléptünk egy üzletbe, hogy vegyünk nekik az útra még egy-egy üveg hideg vizet. Mikor meghallotta az eladó, hogy magyarul beszélünk, kedveskedni akart, és „magyarul” visszaszólt: Egy pungát adjak hozzá? Ezt hallva sztereóban tört ki belőlünk a nevetés.
Borsi Andi
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.