Tabáni István rajongók blogja

- Borsi Andi írása -

Alig telt el egy hét a bözödi kalandunk után, nálam már újra jelentkeztek a szokásos elvonási tünetek. Kezdtem érdeklődni a chaten, a tiszaújvárosi és nyíregyházi fellépések felől. A többiek felettébb csodálkoztak, hogy ha már annyira menni akarok, miért nem jön szóba nálam Álmosd. Csak azért nem, mert fogalmam sincs, hol kell keresni a világtérképen. Felvilágosítottak, hogy a román határnál :D Majdnem egy egész napom volt rá, hogy a gyerekek elhelyezését, programját és az utazásomat megszervezzem. Folyamatosan ugráltam a chatre is, hogy biztassam a többieket is, szerettem volna minél több rajongóval találkozni. Azt a választ kaptam, hogy a „keleti front” az enyém. Hát azonnal sikerült nagyon megtisztelve érezzem magam. Taktikát változtattam, és a chatre újonnan bekapcsolódókat már eleve úgy szólítottam meg, hogy erősítést kérek a keleti frontra. RiCsivel is próbálkoztam, de sajnos nem tudott velünk tartani, pedig a ningesek megígérték, hogy nagyon sok piros szalagot fogok kapni, ha elviszem fellépésre. Nem baj, majd legközelebb sikerül neki is.

                Telt autóval indultunk Nagyváradról Álmosdra, amiről még egy napja azt sem tudtuk, hogy létezik. Nagyon nem tanulmányoztuk az útvonalat, gondolván, hogy itt a környéken csak nem tévedünk el. Ahhoz képest egyszer azzal szembesültünk, hogy újra egy határátkelőnél kötöttünk ki, és éppen készülünk átlépni a határt (hazafele!). Jót szórakoztunk ezen a kalandon. Annál is inkább, mivel a számításaink szerint már Álmosd környékén illene járjunk, ami azt is jelenti általában, hogy parkolni sem lehet a sok autótól. Le is vontuk a következtetést, miszerint vagy nem most lép fel István Álmosdon, vagy mi haladunk teljesen más irányba.

                Az előbbi kis intermezzo után csak eljutottunk a célig. Egy gyönyörű rezervátumba érkeztünk. Egész napos műsor közepébe csöppentünk. Ekkor következett az ilyenkor kötelező információk begyűjtése: milyen autóval, kivel és mikor érkezik István. Már nem is éreznénk jól magunkat, ha ezekkel az alapinformációkkal nem rendelkeznénk. Kinéztük azt a helyet, ahova Istvánt várták a fellépés előtt, de úgy döntöttünk, hogy inkább a színpad előtt foglaljuk el az első sorokat, hogy minél jobb felvételeket készíthessünk, meg persze Istvánt is minél közelebbről „biztassuk”. Nem sokat kellett várni, begurultak Istvánék. Majdnem feltűnés nélkül megtehették, nem sokan ismerték az autójukat. Mi is gyorsan szemügyre vettük őket, mert „otthon” száz kérdéssel szoktak várni minket: mi volt rajta, hogy állt a haja, fogyott, hízott, vidám volt vagy szomorú szemű, mit ivott stb. Egyszóval minden fellépés után le kell vizsgázni Istvánból, és mikor a színpadon van, akkor én már ilyesmire nem nagyon tudok koncentrálni. Persze utólag a fotók és felvételek is sokat segítenek a beszámoló alkalmával.

                Mielőtt István színpadra lépett volna, megjelent egy technikus, hogy kellőképpen előkészítse a terepet Istvánnak. Mikor a mikrofont akarta elhelyezni, Syrann rászólt, hogy nem ott van a szinpad közepe, hanem kicsit arrébb, és közvetlen maga elé mutatott. Szegény gyanútlan technikus nem ismerte még a dörzsölt rajongókat, és szó nélkül engedelmeskedett, sőt még meg is köszönte, hogy segítettünk neki. Minden tökéletesen alakult, újra egy méterről láthattuk, hallhattuk Istvánt. A nemrég megváltoztatott repertoárt hozta: Gyertyák  helyett  Kinőtt a szárnyunk stb.

                Mellettem volt néhány kisgyerek, akiket felvilágosítottam, hogy amikor István biztatni kezd a táncra, nyugodtan pattanjanak oda ők is, mert István nagyon tud örülni nekik. Kiderült, hogy ők nem voltak ehhez elég bátrak, de akadt néhány vállalkozó kedvű kisfiú, akik egy szám alatt végig István mellett táncoltak. (Olyan jók azok a képek!) István többször átölelte őket. Nagyon tetszett! Azt figyeltük meg, hogy mostanában egyre több a férfi „rajongó” a fellépéseken. Már nemcsak a nők visítanak, sőt aláírásért és fotóért is egyre több férfi tolong. (Nem a Borsi család tagjairól beszélek.)

                Mikor véget ért István előadása, a színpadra hoztak neki asztalt, széket a dedikáláshoz. Mi már nem álltunk sorba autogrammért, az autójuknál vártunk rá, csak váltani szerettünk volna vele néhány szót és készíteni egy csoportképet. Addig a sofőrrel ismerkedtünk, beszélgettünk, és meg is kaptuk az ígéretet, hogy találkozhatunk kedvencünkkel. Én közben felkerekedtem, hogy csináljak néhány képet a dedikálás alatt is. A színpad lépcsőjét megközelíteni sem lehetett, nem tudtam elhaladni a sorban állók mellett. De ha Istvánról van szó, nálam a korlát, magasság, kerítés, egyebek sosem jelentenek akadályt, felmásztam most is a színpadra azon a részen, ahol nem volt lépcső. Nem emlékszem, hogy csináltam a bokáig érő fehér szoknyámban, de valahogy feljutottam, lefele pedig már csak ugrani kellett. Az is ment.

                Dedikálás után vacsorázni indultak az egyik sátorba. Természetesen meg akartuk várni őket, de ahogy belegondoltunk, ismerve István tempóját, az nem tíz perc lesz. Syrann ekkor odalépett a kulturigazgatóhoz, aki épp a sátor bejáratánál állt, és azzal állt elő, hogy nagyon messziről érkeztünk, hosszú út vár még ránk ma éjjel, de mire el tudta volna mondani, hogy tulajdonképpen két percre szeretnénk István közelébe kerülni, az úriember már fel is ajánlotta a kávét. Alig tudtuk visszafojtani a nevetést, mikor megláttuk Syrannt a kávéval és megtudtuk, hogy azért kaptuk, mert messziről érkeztünk.

                Úgy döntöttünk, mégse háborgatjuk őket, ha már leültek a sátorban, kívül vártunk rájuk. Ezek a várva-várt találkozások egymással mindig rendkívül jó hangulatban telnek. Meglehetősen sokat kellett várni, de mégis hamar elrepült az idő. Aztán kijött hozzánk István. Ismerős arcok újra! Kicsit nehezen oldódott a hangulat, de aztán nagyon bele jöttünk. Én legalábbis még soha nem beszélgettem vele ennyit. Természetesen hagytam mást is szóhoz jutni. Akkor meg egy egyenruhás rendőr jött oda hozzám, és megkérdezte tőlem (!), hogy kérhet e ő is Tabáni művész úrtól egy autógrammot. Mondtam, hogy persze. Miután megkapta az aláírást, visszalépett hozzám megköszönni :D Akkor jöttem rá, hogy a kitűzőm miatt „fontos személynek” nézett engem, akihez érdemes fordulni. Ez nem rendőr-vicc, velem történt meg. Míg élek, nem felejtem el.

Borsi Andi