2011 október 15., Zilah - Borsi Andi beszámolója és felvételei, köszönet értük:
Onnantól kezdve, hogy a programajánlóba bekerült a zilahi fellépés, két hetünk volt, hogy mindent megszervezzünk. Először is ki kellett deríteni, milyen fellépésről van szó, mert az Rtalentes információból ezzel kapcsolatban nem tudtunk meg semmit. Hamarosan megjelentek a plakátok: az Erdélyi Magyar Néppárt népszámlálási kampányzáróján lesz Istvánnak egy élő koncertje szombaton Zilahon. Először Évike írta, hogy jönni szeretne, és már ki is nézte a panziót. Magdi és Anna is szóltak, hogy csatlakozni szeretnének, Opti pedig Firenzéből bólintott rá minden további információ nélkül. Egy egész apartamentet béreltünk ki. Aztán egyre többen jelezték a részvételi szándékukat, így naponta kellett újabb szobákat lefoglalni. Mikor már a hatodik és hetedik szoba miatt telefonáltam, közölték velem, hogy nem tudnak több szobát biztosítani számunkra, de ha egy baráti társaságról van szó, megoldható pótágyakkal, és így el tudnak helyezni tizenöt embert. Még volt négy nap, biztos voltam benne, hogy továbbra is úgy fogunk szaporodni mint a nyulak, rábólintottam tehát a felkínált megoldásra.
Közben a művelődési házzal is felvettem a kapcsolatot. Felhívtam a rendezvényszervezőt, és közöltem vele határozottan (ismertek!), hogy 20 helyet szeretnék lefoglalni az első sorban egy csoport számára. Visszakérdezett: Az első sorban???!!! Némi döbbenetet véltem felfedezni a hangjában, ezért jobbnak láttam visszább venni (saját érdekünkben, nyilván), és korrigáltam az előbbi kijelentésemet: Úgy értem, a politikusok mögött az első sorban. További kérdéseim is voltak, amire nem tudott hirtelen válaszolni, ezért visszahívott néhány perc múlva. Már azelőtt is éreztem, hogy kíváncsivá tettem, de most tényleg rákérdezett: Gondolom, egy fiatalokból álló csapatról van szó. Itt egy pillanatra elakadt a hangom, majd a tőlem megszokott határozottsággal rávágtam: Többnyire! Kezdte tovább firtatni, hogy mégis hogy jutott eszünkbe elmenni a kampányzáró rendezvényre egy idegen városba. Hát ezt vártam, hogy kimondhassam: Semmi másért, kizárólag Tabáni István koncertje miatt megyünk. Nevetve kérdezte: Akkor jó ötlet volt, hogy őt hívtuk meg? Tökéletes - mondtam - már épp akartam gratulálni! Köszönjük szépen! - mondta ő!!!
Ezzel párhuzamosan az utazást is szerveztük. A társaság egy része a vonatos megoldást választotta, a többiek autókkal készültek menni. Folyamatosan változott a létszám is. Már huszonhatnál tartottunk. További helyeket foglaltam le a művelődési házban a „fiatalokból álló csapat” számára. Terveztünk egy batyus bulit is a koncert után a panzióban, arra is egyeztettünk, hogy ki mivel járuljon hozzá. A szegedi találkozó előtti hangulat lett úrrá rajtunk. Anna sarokba is szorított a kérdésével, hogy kit várok jobban, Istvánt vagy őket. Kivágtam magam: Nyilván a rajongókat várom, mert ez azt jelenti, hogy István is ott lesz. Minden apró részletet megterveztünk, még azt is, ki hol fog pénzt váltani, és hogy milyen hasznosan töltsük el az átszállások közti időt.
Legelsőnek Bogi landolt Nagyváradon, aki Nagyszalonta felől érkezett vonattal, és már túl volt egy átszálláson, amit nem éppen a tervezett szerint követett el. De ennyi izgalom kell egy ekkora „csillagtúrán”. A teljes létszámú Borsi család fogadta a pályaudvaron. Nem volt szükség különösebb bemutatásokra, képről már mindenki mindenkit ismert. A bőröndjeinket az autónkban hagytuk, és elköszöntünk rövid időre a gyerekektől és Zolitól, akik egy kis szabadtéri programra indultak, mi pedig nyakunkba vettük a várost, mert a Pece parti Párizsban bőven volt mit megnézzen az az irodalomkedvelő, aki még egyszer sem járt itt. Ezt a meglehetősen rövid sétát nagyon díjazta Bogi, és „véletlenül” mindenről Ady jutott eszébe. Kis időre felmentünk a lakásunkba is. Boginak ott is sok minden „ismerős” volt képekről. Hozzáfogtunk ebédelni is, de sürgetett az idő, siettünk vissza a pályaudvarra várni a többieket.
Közhely, ha azt írom, hogy milyen vidáman érkezett a társaság többi része, de ez az igazság. Kivétel nélkül minden alkalommal nagyon derűsek vagyunk, amikor koncertre megyünk, és még ennél is fergetegesebb a hangulatunk koncert után. Útközben is boncolgattuk a témát, hogy vajon mivel éri el István ezt a fokozott érdeklődést. És mitől marad megunhatatlan? Hogy lehet az, hogy valaki hatvanakárhány éves koráig nem lépte át a román határt, és most igen. Egyre több érdekes, megmagyarázhatatlan sztorink van. Én erre egyszerűen azt szoktam mondani, hogy ösztönösen keressük a jót, és ha megtaláltuk, nem akarunk egyszer sem kimaradni belőle. Nyilván a józan ész határain belül! De két év után ott tartunk, hogy egyre gyakrabban feszegetjük az előbb említett határokat.
Mostanra tisztázódott, ki hogyan utazik tovább, és mindössze heten maradtunk, akik autóbusszal folytattuk az utat. Nem nagy távolságról volt szó, mégis három és fél órás út állt előttünk. Csepergő esőben érkeztünk meg Zilahra, és első utunk nyilván a panzióhoz vezetett. Alig tettünk meg néhány lépést a buszpályaudvarról, egy autó dudált ránk többször is. Regász Éviék voltak. Máris ismerősökbe botlottunk egy idegen városban. Kisebb bonyodalom után elfoglaltuk a szobákat. Rövid elkészülési időt szavaztunk meg magunknak, és indultunk is a koncert helyszínére, mert ugye rá is kell arra hangolódni Magdi szerint, nemcsak úgy beesni. A ráhangolódás tökéletesre sikerült, mert ahogy beléptünk, éppen István tartotta a hangpróbát a zenekarával. Köszöntöttük az édesapját, váltottunk vele néhány szót, és konstatáltuk, hogy a lehető legjobb helyeket sikerült lefoglaltassam.
István után László Attila is megtartotta a mikrofonpróbát. Teljesen megtelt a több száz férőhelyes terem, sőt két oldalt sokan álltak is. Legutoljára a politikusok is elfoglalták az első sort, és elkezdődött a program. Több mint egy órát tartott a két felszólaló politikus beszéde, őket pedig László Attila követte a színpadon. Nagyon szerette Attilát a közönség. Én személy szerint pont ilyen fogadtatásra számítottam. Az egyik jelenlévő magyarországi rajongó azt írta ezzel kapcsolatban: „Nagyszerű volt, ahogy a zilahi koncertteremben érezni lehetett a határon túli magyarok érzelmi összetartozását, az a vastaps is másképp szólt ott az Ő fiuknak, László Attilának, mint nálunk!” Ez valóban így is van. Attilára hárult az a feladat is, hogy Istvánt felkonferálja. Nagyon kedvesen, aranyosan beszélt. Végig érződött, hogy kedveli, tiszteli Istvánt. De ez nem is volt számunkra újdonság. Őszinteségével, humorával, székelyes akcentusával sokak arcára csalt mosolyt. Ezeket a perceket is megörökítettem a kamerámmal, és látom, hogy sokan voltak rá kíváncsiak.
Először a zenekar foglalta el a helyét a színpadon, majd István is bevonult. Kissé lenőtt, amolyan művészies volt a frizurája, ahogy emlegetni szoktuk. Nem tartott hosszabb bevezetőt az első szám előtt, csak köszönt, de már azt is megtapsolták. Körbenézett, és kedves személyiségével, mosolyával már sokakat meghódított. A hangjával, előadásmódjával még annál is több szívet megérintett. Nagyítóval kell keresni olyan előadót, akinél a tehetség ilyen szinten párosul hitelességgel, természetességgel, őszinteséggel, alázattal. Hadd említsek meg egy rövid párbeszédet, amit nemrég találtam meg. Egy műsorvezető, mikor színpadra szólítja, Istvánnak szegezi a kérdést, hogy milyen változásokról tud beszámolni ennyi idő után. István ahelyett, hogy aranyat, platinát, Fonogramot emlegetne, a közönségre mutat, és mindössze ennyit mond: „Itt a bizonyíték, a közönség. Nagyon sokat köszönhetek nekik, és igyekszem mindig megszolgálni ezt a bizalmat, tiszteletet. Köszönöm szépen!” A műsorvezető válasza: „Amilyen szeretet árad a hangodból, olyan szeretettel vártunk téged.” Igaz, hogy ezek a mondatok éppen nem Zilahon hangzottak el, de ugyanazt tapasztaltuk ott is. Azon túl, hogy tisztán, gyönyörűen énekel, még szeretet is van a hangjában. És ezt nem egy elfogult rajongó mondta. Sőt, nap mint nap lehet felfedezni, hogy a You Tubeon mennyi elismerő hozzászólás kerül a videó felvételek alá.
Visszatérve a zilahi előadáshoz, a tizenhat számból álló repertoár nagyon színes volt, csisszes dalok, mindhárom saját szerzemény, neki írt számok, és egyéb feldolgozások. Az összeállításnak egyetlen hiányossága volt, a Fényév távolság, legalábbis egy kisgyerek szerint, aki az előadás során többször is bekiabált, és kérte az előbb említett számot. Nem tudjuk, ki volt, de nyilván egy számunkra ismeretlen rajongó családról lehet szó, ha már ennyire témában van a gyerek is. Természetesen István is lereagálta. „Kis drága, édes hang!” – mondta. Nekünk meg a fehér sáljával integetett, mikor a Te vagy a minden után végig pásztázta a közönséget. Mi most nem vettük elő a fehér kendőket, a bejáratnál kapott zászlócskákat lengettük szorgalmasan.
Leszámítva, hogy egy-egy számnál visszhangzott kicsit István hangja a félresikerült hangosítás miatt, meg itt-ott átköltötte a szöveget, egy nagyon jó hangulatú koncert volt. Hosszú tapssal díjazta a közönség, mikor az Olcsó vigasz alatt megrázta a fejét, és a sztriptíz shownak is nagy sikere volt. Ez utóbbi eléggé meglepett mindnyájunkat, és szerintem közvetlenül a Ments meg előtt nem is volt jó ötlet, de valahogy kellett reagáljon István is, ha már a zenekar rázendített arra a bizonyos dallamra. Egyébként nagyon szépen mutatta be István a zenekart (Dandó Zoltán, Berkesi Alex, Nyírő Áron, Czomba Imre), sőt a „gitár hősére”, Dandó Zolira, többször is utalt, amikor olyan szám következett, amelyiknél közreműködő szerepe is van. A Bohemian előtt a színpadról köszönte meg, hogy elmentünk, és azt is megemlítette, hogy ez a dal indította el a pályán. Nagyon szépen vezette be a legutolsó Hazám című dalt: „Akármilyen határ legyen, az megszűnik most a mai este folyamán, mert nincsenek határok csak igazi érzések és igazi szívek.” Ahogy visszaemlékszem, a Repülj hát kapott különösen nagy tapsot majd a Scorpions szám felkonferálásánál volt nagy tetszésnyilvánítás. Úgy általában a gyorsabb és ismertebb számoknak volt nagyobb sikere. De számomra a legfelemelőbb az volt, ahogy egy szál gitárral, mély átéléssel előadta az Érzést, és a rajongók egész sora felállt a taps alatt. Teljesen spontán jött, de ebben minden benne volt.
Miután a zenekarral együtt elköszöntek, a közönség visszatapsolta őket, és még két számmal visszatértek a színpadra. Stílusosan a Hazám volt a legutolsó. Ezután megjelent a műsorvezető, és bejelentette, hogy dedikálásra kerül sor a színpad szélén. Legalább egy asztalt hozhattak volna! De nem hoztak. A színpad szélére leülve az ölében (!) írogatott azokra a vékony szórólapokra. Egyszer megszólalok: „De szépen írsz, pedig nincs is alatta semmi kemény!” Hát jól megdicsértem! :D Többnyire fiatalok vették körbe Istvánt, és persze a rajongók várták még, hogy miután mindenki más sorra került, ők is odaléphessenek kedvencükhöz. Nagyon elrepült az idő, jöttek szólni többször is, hogy Istvánnak mennie kell, de ő maradt. Nem számított, hogy hetven ember vár rá a gőzölgő étel mellett, hogy elmondhassák az asztali áldást, és elkezdhessék a vacsorát, ő ugyanolyan türelmesen viselkedett a rajongókkal mint bármikor máskor. Eszembe jutott, mikor azt nyilatkozta, hogy számára a személyes kapcsolattartás fontos a rajongókkal és nem az internetes. Ebben tényleg nem hazudtolta meg magát.
Mikor végül elbúcsúztunk, még többen voltak, akik nem kerültek sorra, és nagyon csalódottan távoztak emiatt. Nyilván nem Istvánra nehezteltek, egyértelmű volt, hogy várnak rá, és amiatt kellett mennie, inkább a rossz szervezés miatt zúgolódtak, hogy miért hirdetnek dedikálást, ha nem fér bele az időbe. Egyszerűen arról volt szó, hogy a szervező nem számított arra, hogy Tabáni István esetében mit jelent a dedikálás. Bárki másnál csak aláírásról és közös fotóról szól, és nem szokott fél óránál többet tartani. Istvánnál sokan igénylik a beszélgetést, ajándékbontogatás és egyebek is időt vesznek el. Ebben is elég egyedülálló jelenség. És ez már tart két éve!
Mi nem siettünk, együtt maradtunk még egy kicsit azokkal, akik autóval voltak, és visszaindultak Debrecenbe. Nagyon örültünk, hogy közülük is voltak, akik még eljöttek velünk a panzióba arra a bizonyos batyus bulira. A hangulat fergeteges volt, nem részletezem, inkább a fantáziátokra bízom. Az ott készült fotók magukért beszélnek (gondolok itt az arcszínemre stb.) Aztán különböző szobákba átrendeződve tovább folytattuk a beszélgetést, ilyenkor nem nagyon szoktunk lefeküdni. Mikor hajnalban visszatértem a szobánkba, látom, hogy szobatársam már az igazak álmát alussza fülében fülhallgatóval (!). Hirtelen azt hittem, rádiót hallgatott, mert éppen próza szólt: „Második mandátumomat teljesítem…”, de hamar felismertem Tőkés hangját, és rájöttem, hogy az egész estéről készített felvételt, és ennél a résznél véletlenül elaludt.
Reggel nagyon operatívan összeszedtük magunk, és elsétáltunk a buszpályaudvarig. Egy szemhunyást sem tudtunk aludni a hosszú úton, végig volt témánk. Mikor megérkeztünk Nagyváradra, hirtelen át kellett írjam a forgatókönyvet, mert kiderült, hogy Zoli éppen Forma 1-et néz, ami legalább olyan fontos mint nekem a Tabáni koncert, és semmiképpen nem akartam megzavarni a nyugalmát, inkább nyakunkba vettük a várost, volt még két és fél óránk. Van egy rendkívül hangulatos retro bár a sétáló utcánkon, gondoltam, jó lenne beülni oda, mert elég kellemetlenül hűvös volt az idő. Körülbelül félúton elhaladtunk egy McDonalds előtt, és valakinek a hirtelen ötletére bevonult oda a társaság, mondván, hogy ez a hely pont megfelel nekünk beszélgetésre. Miután sikerült átrendezzük a fél éttermet, valaki kitalálta, hogy a retróban csak jobb lenne, és otthagyva az összehúzott asztalokat, kivonultunk onnan. Ha viselkedésről van szó, mi sem hazudtoljuk meg magunk. De hát egy fiatalokból álló csapatnál ennyi bele kell férjen.
Csak eljutottunk a retró bisztróig. Nem bántam meg, hogy ezt javasoltam, mindenkinek egyből elnyerte a tetszését. Az étel, ital finom volt és ízléses, a dekoráció meg főleg. Rengeteget fotóztak a lányok. Anna azt is felfedezte, hogy vannak olyan felületek a falon, ahova filctollal lehet írni. Miután kijöttünk bevallotta, hogy felírta a tapétára, hogy „Hajrá Tabáni! Tabáni Klub!” Nagyon sok ismerősöm megfordul abban a bárban, mindenki tudja rólam, hogy Tabáni fan vagyok. Senki nem fogja elhinni, hogy nem én írtam, pedig ilyesmit csak nem szoktam csinálni. Ezekkel a szavakkal panaszkodtam Annának, de ő mindenképpen meg akart nyugtatni, hogy semmi okom az aggodalomra, mert még a nevének a kezdőbetűit is (B. A.) alá írta. Ettől meg főleg megnyugodhattam, az ő monogramja teljesen megegyezik az enyémmel. Ez már eldőlt, senki nem mossa le rólam.
Mikor az utolsó lejeket is sikerült elkölteni, vettük az irányt a központ felé, hogy még ott is megtekinthessünk néhány épületet, onnan pedig taxival mentünk a pályaudvarig. Megszavazták a lányok, hogy ne várjam meg a vonat indulását, hanem induljak haza, mert már nagyon várhatnak a gyerekeim. Rábólintottam, de ennek ellenére még negyed óra múlva is ugyanúgy dőlt belőlünk a mondanivaló mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Nagyon jó volt Veletek! Köszönöm az ajándékokat, és nagyon jól esett, amit búcsúzáskor Hidvégi Évi mondott nekem. Várom a következő alkalmat, és még ennél is jobban várom a holnapután megjelenő lemezt!
Borsi Andi
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
https://www.youtube.com/watch?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.