Kedves Olvasók!

Nagy örömmel teszek eleget Mukrányi Edit kérésének, aki elküldte nekem a december 30-i gála élménybeszámolóját, és kérte, hogy tegyem közkinccsé. Fogadjátok tehát sok szeretettel Edit írását - nekem nagyon tetszett! :-)

Úgy kezdődött az egész, hogy elindultam a sötétben, ködben Pest fele az M7-esen GPS-szel felszerelkezve, ugyanis életemben nem voltam még úgy Pesten, hogy én vezetek, max. vittek. Nekem az egy más világ. Gondoltam, Istvánért mindent! Hajrá! Minden út Rómába vezet jelszóval, egyszer csak odaérek, valahova:):)
Mentem a középső sávban, egyszer csak csörög a mobilom: Berni, hívott, hogy merre vagyok, mondtam 35 km még, nekik most volt szünet, ő is a 4 órásin volt. Annyira beszélgettünk, hogy kicsit lelassítottam, erre balról is és jobbról is egyszerre indexeltek, hogy bejönnek elém.
Te jó ég!!!Mondtam a Berninek, tegyük le, mert itt mindjárt Cobra 11 lesz:):) Túléltem. Gondolom, hogy szidták az anyukámat:)
Na azért ügyesen odataláltam, egy kis utcában parkoltam le. Ja és egyszer még valami alagútban is voltam, amikor közölte a "pasi", hogy a GPS vétel megszűnt! Na mondom, itt ne hagyj vazze, mert akkor nem találok oda. De ahogy kiértem az alagútból, megkegyelmezett nekem és újra beszélt hozzám.
A tömegben mindjárt kiszúrtam Erzsit és a párját, persze rögtön le is szólítottam őket, aranyosak voltak, mondtam, majd még találkozunk.
Elkezdődött az előadás:):) Én fél seggel ültem a széken, 3.sor, 3.szék, kicsit oldalt, amikor megláttam Istvánt, persze nagy sikítás, (nem csak én):). Végig extázisban voltam, és mikor István befejezte a számokat, én felálltam és a két szegedi csajt is húzkodtam, hogy álljanak már fel, úgy tapsoljanak. Szóval, kész voltam:) István egyébként nagyon összeszedett és oldott volt, egy tündér, nagyon szépen beszélt a mikrofonba, megköszönte a végén mindenkinek és elénekelte a Ne állíts meg!-et (én magyarul írom). Sok visszatapsolás, de aztán sipirc a kabátomért, mert Judittól megtudtam a szünetben, hogy hol a művészbejáró és oda akartam érni időben (egy kicsit messze volt, de meglett). Addigra már esett az eső. Ja és persze mondták, hogy nem lehet fényképezni, úgyhogy először én is a telefonokkal szerencsétlenkedtem, aztán láttam, hogy más sem fogja vissza magát, én is elővettem a fényképezőt, csak István sosem jött teljesen előre, így nem lettek annyira jók a képek.
Na az a tömeg ott, az sem volt semmi:) Hárman rohantunk a Szandráékkal, aztán vártunk-vártunk, persze mindenki kijött, közben István apukája, meg Erzsiék bementek, csak István nem jött. Már kezdtem rosszul lenni, sál le, kabát kigombol, kicsit ül, aztán egyszer csak több mint egy óra után megjelent Istvánunk :):) Sapiban, amit rögtön le is vett:):) Épp, hogy be tudta csukni maga után az ajtót, mert rögtön lerohanták. Ő pedig halál nyugisan mindenkinek türelmesen válaszolt, fényképezkedett, aláírt...
Aztán sorra kerültem én:):) Most így visszaidézve, tényleg mondhattam volna sok mindent, de ott akkor, szerintem már az agyam is beszűkült:)
Egyébként tök olyan szerény, aranyos, imádnivaló, mint minden nyilatkozatában. Mondtam neki, hogy a klubosok üzenetét  hoztam, először egy fényképet szeretnék kérni, aztán egy aláírást és utána egy ölelést kell átadnom az otthon maradottaktól.
Kezdtem sorolni a neveket, kb. 6-ig eljutottam, a két Barbi, Kata, Dorisz, Niki, Berni...aztán mondtam, és a többi klubtagtól. Erre Istvánunk mosolyogva annyit mondott: akkor ez nagy ölelés lesz!! És megöleltük egymást:):)
Ja és még kapott tőlem két tollat, azt mondja:mind a kettő az enyém? Mondtam, hogy igen. Akkor sztereóban nyomom, válaszolta:) Szóval tök édi volt! Ja, és még azt is mondtam neki, hogy húzd ki magad, erre azt mondta aranyosan: igyekszem. Én béna, még azt sem tettem hozzá, hogy van mire büszkének lenni, ezt fogjuk rá az oxigénhiányra. :):)
Én el is jöttem utána, mert még rengetegen vártak rá, akkor már fél 12 volt, a két szegedi csaj még tovább nyomult, én meg teljesítettem a küldetésemet. :):)
Ahogy befordultam az Andrássy útra, ott állt az egyik épület alatt Erzsi és a párja, még megálltam, elköszöntem tőlük, aranyosak voltak:) Gondolom, még jó sokáig vártak Istvánra, mert utánam még kb. 47-en voltak.:)
Szakadt az eső - na ezt itthon is utálom - nem szeretek esőben vezetni, hát még Pesten! Össze-vissza mentem, szegény navigáció nem győzött újratervezni:), valahol elrontottam, és alig tudott visszanavigálni az M7-es felé vezető útra. Becsületére legyen mondva, sikerült neki, amiért örök hála, bár olyan eufórikus hangulatban voltam, hogy az sem zavart volna, ha egész éjjel Pesten keringek:):)
Na szóval ez volt az én nagy "utam". Csodálatos volt élőben látni Istvánt, és ha ma azt mondanák, hogy menjek, mert a Gellért hegy tetején fog énekelni, hát oda is felmennék:):)

Mukrányi Edit