Nagy örömmel köszöntök blogomban egy új szerzőt, aki a nyíregyházi fellépésről írt élménybeszálót. Fogadjátok szeretettel a nagyváradi Borsi Andi írását:

Csak annak ajánlom, hogy hozzáfogjon most blogot olvasni, akinek épp sok ideje van, mert képtelen voltam rövidebben összefoglalni, mit jelentett számomra ez az élmény.

A CSISZ után nem volt kérdés, hogy minél hamarabb el szeretnék jutni én is István fellépésére. A rajongói klubok, portálok szerkesztőinek köszönhetően időben értesülni lehet a fellépések programjáról. De ez nem volt elég, mert nem tudtam jegyet szerezni egyikre sem egész mostanáig. Volt már néhány fellépés a határ közelében is, de hasonló okokból oda sem tudtam belépőt venni. Nem volt más választásom, rafináltabb kellett legyek, ha élőben akartam Istvánt látni, hallani.

Kinéztem magamnak a nyíregyházi Gálát. Azt publikálták, hogy február 11-től kezdődően lehet megvásárolni a jegyeket. Jelentkeztem egy nappal korábban (akkor csak nem mondhatják, hogy már nincs), és bebiztosítottam magam. A OO5-ös számú jegyet kaptam (ezek szerint ez másoknak is eszükbe jutott). Ekkor kezdődött el a véget nem érő fel-alá járkálásom a lakásban. Az izgalomtól! Találkozni fogunk Istvánnal! Ajándékot szeretnék készíteni neki. Mondta a kislányom, Evetke, hogy ő is akar.

Döbbenetesnek tartom, hogy valaki minden korosztályra hatni tud. És nemcsak az énekléssel! Egyik nap Evetke egy rajzát hozta oda, és megkérdezte: Ha most így tudok rajzolni, 32 évesen képes leszek olyan szépen festeni mint István? Ez nagyon elgondolkoztatott. És vajon mi lehet a titka?

Szerintem István sem gondolta, mikor a CSISZ-be benevezett, hogy röpke néhány hónap múlva már nemcsak a dalaival fog hódítani, hanem egy csapásra lesznek ismertek a képei is, mi több: február 16. óta a receptjei is nagy népszerűségnek örvendenek. Ha kiadna egy receptkönyvet, a rajongói azt is rekordidő alatt kapkodnák el. Aztán a reformkonyha nagyjai csak kapkodhatnák a fejüket J

Evetke elkészítette az ajándékát. Lerajzolta Istvánt a második középdöntőben. Nyomtatott betűvel fölé írta, hogy AMIKOR SZALADTÁL ÉS FOROGTÁL. A kép alá pedig: Nálunk az egész I. C. Tabáni István rajongó. Teljesen stimmelt a toalettje Istvánnak: Bőrdzseki, kezében mikrofon, ahogy kell, szeme nyitva stb. Istvánt egy nagy sárga csillagba tette, amit gondosan megkenegetett csillámporral, hadd csillogjon! Elkészítette a fekete cicát, Dodót is, hajtogatott papírból, de azt végül nem adta át.

Közeledett a nagy nap. Azt vettem észre, hogy, mint egy gyerek, számolni kezdtem, hányat alszunk még addig. Evetkével együtt számoltuk. Már csak ötöt… Nekiláttam én is, és nagy szeretettel, izgalommal és kreativitással elkészítettem az ajándékaimat. Valami egyedit és kedveset akartam adni. Úgy érzem, sikerült J

Közben vigyáztam, nehogy nagyon beleéljem magam, hogy odamehetek hozzá és személyesen átadhatom, mert ez egyáltalán nem biztos egy ilyen nagy létszámú rendezvénynél. A rajongótársaim biztattak, hogy hivatkozzak arra, hogy messziről jöttem, képviselem az erdélyieket stb. De én ezt másképp látom. Úgy képzelem el, hogy minden rajongó egyformán érez, ugyanúgy vágynak arra, hogy egy percet István közelében lehessenek. Nem gondolom, hogy kiváltságos helyzetben lennék, itt nem számítanak a kilométerek. Márpedig ha csak 5OO rajongóval számolunk is Nyíregyházán, akik egy-egy percet kapnak, az már Istvánnál (pisilés nélkül is) több mint 8 és fél óra. Szegény makói rajongók várhatták volna. Ez képtelenség. Lesz, ahogy lesz. Legfeljebb megsétáltatom az ajándékokat és majd legközelebb átadom.

Előző este még felvettem a kapcsolatot azokkal, akik Szombathelyen voltak. Mondták, hogy István még nem volt teljesen meggyógyulva. Csak három számot énekelhetett. Sajnáltuk nagyon, hogy ennyire nyúzzák, nem hagyták, hogy teljesen felépüljön. Péntek délben, mikor már lázas készülődésben voltunk, váratlan (vagy éppen várható) hírt kaptunk. A helyi rádió bemondta, hogy István nem szerepel este a fellépők között. Felhívtam a rendezvényszervezőt, hogy a lefoglalt jegyek árát átutalással juttatom el, mert nem megyünk. Mi István miatt mentünk volna. Hát sikerült jól meglepjük egymást! Én őt azzal, hogy István nem lesz ott, ő pedig engem azzal, hogy ők erről még nem tudnak. A többiek eközben a rádió szerkesztőségét is hívták. Végül kaptunk egy halvány reményt, hogy István állapota kielégítő, ott lesz este, vele kezdődik a műsor, szintén három dalt fog énekelni.

Ez a kis intermezzo jól felkavart, meglehetősen zaklatott állapotban indultunk el. Vissza is kellett fordulni, mert Evetke útlevele itthon maradt. Utolsó percben még be kellett lépni egy üzletbe, hogy kazettát vegyünk a kamerába. Nekünk még olyan vízözön előtti kameránk van (na jó, csak 12 éves).  Elindultunk a határ felé. Hamar megnyugodhattam, mert telefonhívást kaptam egy rajongótársamtól: István elindult autóval Nyíregyháza felé. Úgy néz ki, minden OK.

Hamar megérkeztünk. Még volt két óra kezdésig. Rékával volt alkalmunk felmérni a terepet, minden kijáratot, bejáratot, vészkijáratot. Agyaltunk a stratégián, hogy mikor és hol lenne a legalkalmasabb elkapni Istvánt. Megtudtuk, mikor érkezik. Minden illetékes és biztonsági ember tudott már rólunk. Beavattuk őket, mert a segítségükre számítottunk. Gondban voltunk. Tudjuk, hogy fellépés előtt Istvánnak fontos a ráhangolódás, készülődés. Ebben semmiképp nem akartuk megzavarni őt. Fellépése után sietni fognak vele Makóra, akkor sem lesz alkalmas. Akkor mi legyen?

Közben 6 óra lett. Kinyitották a bejáratot, elfoglalhattuk a helyeinket. Mi meg felkerekedtünk az ajándékkal, hátha mégis sikerül eljuttatni. Mondták, hogy jobb lesz, ha Evetke ott marad a helyünkön. Én hevesen tiltakozni kezdtem: Nem! István velem fog jönni! Akarom mondani: Evetke. Ajjjajj, ez minden kétséget kizáróan egy ’’freudi elszólás’’ volt. Ezen Rékával jót derültünk, és mondta, hogy már alig várja, milyen beszámolóm lesz ebből. Nem tudom, mi lett volna velem Réka nélkül. Ő sokkal talpraesettebb, bátrabb. Én zavaromban nagyon élhetetlen tudok lenni. Újra célba vettük a VIP folyosót, és különböző módszerekkel próbálkoztunk, de eredménytelenül. Már nem sok idő volt 7 óráig. Ekkor már nem is akartuk zavarni őt semmivel. Halványodott a remény… Feladtam… Kerülgetett a sírás… Felmentem a kameráért a lelátóra, hogy legalább kezdéskor ott videózhassak a színpad előtt. Azzal kellett szembesüljek, hogy az utolsó pillanatban megvásárolt kazetta a kocsiban maradt. Ekkor már egyébként sem volt fényes a hangulatom, de abban a pillanatban azt éreztem, felrobbanok. Nem volt más választás, rá kellett vegyek egy másik felvételre.

Most már a színpad előtt ácsorogtunk. Nem hiszitek el, mi történt. Odajött hozzám egy ’’fontos ember’’ (többet nem tudok róla, de vele is beszéltünk már), és azt mondta, hogy szívesen segítene nekünk, de a busz még meg sem érkezett a fellépőkkel. Kit érdekel a busz, István külön autóval érkezett, és már rég itt van, mondtam. Hát ezen nem kicsit lepődött meg, hogy én nemcsak elszánt vagyok, de ennyire tájékozott is. Természetesen egyáltalán nem biztos, hogy én jobban tudtam, de mindenképpen határozottnak akartam tűnni. És ez meg is hozta az eredményt. Bement és azzal jött ki, hogy a harmadik szám után egyikőnket bevihet Istvánhoz. Rékának már volt alkalma beszélgetni Istvánnal Szegeden, így evidens volt, hogy most én kapom a lehetőséget.

Ahogy megígérték, Istvánnal kezdődött az előadás. (Piszkozatban A5ön már a 8. oldalnál tartok, de erről a legnehezebb írnom. Nem találom a szavakat.) Bárki ellenőrizheti, hogy a rajongói oldalakon, az RTL lapján, a You Tubeon hány százszor, hány ezerszer lettek megnyitva az istvános videók. Mert nem lehet vele betelni! De az, amit élőben átélsz, az ennél sokkal több. Néhány perc videózás után abba is hagytam, mert a színpadról nem tudtam jól venni a távolság és az elégtelen fény miatt. A kivetítőről nagyon szuperül vettem, de ahhoz olyan helyen kellett álljak, hogy a hangfalaktól egyáltalán nem láthattam Istvánt. És látni is akartam.

Néhány mondattal köszöntötte a nézőket. Mosolygott. Nagyon jól nézett ki. Első szám a Majdnem szerelem volt, második az Úgy szeretném meghálálni, végül a szintén anyákhoz szóló Queen dal. Sajnos ezen a ponton már nem emlékszem mindenre, mert rettenetesen izgultam. Ahogy elkezdte a 3. számot, már jöttek is értem, hogy vigyenek a színpad mögé. Ott még a takarásban belefért egy gyors rúzsozás. Természetesen a kislányomról sem feledkeztem meg, őt szépen megfésültem. Nyugodtan nevessetek ki. Tiszta hülye vagyok, tudom. Vagy csak nő? Hamar rájöttem, teljesen felesleges volt a toalettünkkel foglalkozni, mert nem sokat láthatott belőlünk. Akkor már erősebb volt a színpad mellett a füst mint a fény, és az is hátból ért. Közben, amíg vártuk Istvánt, ellibegett mellettünk André egy szelet pizzával. Hozzá is volt néhány kedves szavam, ami láthatóan nagyon jól esett neki, ugyanis a szituációból egyértelműen kiderült, hogy én tulajdonképpen Tabáni rajongó vagyok.

Odaléphettünk Istvánhoz, aki éppen egy halom pólót és plakátot dedikált. Más nem volt. Ezen felbátorodva én is elővettem a füzeteinket. Ekkor Evetke hisztizni kezdett, hogy neki miért nem a hófehérkés füzetét hoztam? Már csak ez hiányzott! Ott álltunk egy méterre Istvántól, a gyermekem toporzékol, mikor éppen ünnepelni kellene a pillanatot. Átadtam, volt két puszi, és meg se tudtam szólalni. (Hiába: Ez Petőfi Füstbe ment terve volt. Máskor száz kérdésem lenne, és most nem jött ki hang a torkomon.) A határidőnaplómba kértem az autogrammot, mert az mindig nálam van, Evetkének pedig a füzetébe és még egy-egy naptárra. És már vezettek is ki minket onnan. Közös fotó nem volt. Azt hiszem, el sem tudtam köszönni tőle.

Potyogtak a könnyeim, Rékát sehol sem találtam. Evetkével visszamentünk a lelátóra, és az volt az első, hogy megnéztem Evetke autogrammját. De jó! Úgy irta, ahogy kell egy T-vel. Evetke elkezdett bölcselkedni: Lehet kettővel akarta, de ő is zavarban volt. J Nagyon sok idő eltelt és Réka nem jelent meg a helyünkön. Biztos voltam benne, hogy valahol ő is istvánozik. Ő nem adja fel könnyen. És igazam volt. Megvárta a kijáratnál, és tudott vele beszélgetni. Azzal a határozott céllal ment, hogy meghívja a székelyföldi képzőművészeti táborba. Ennek a tábornak hagyománya van, és minden évben megfordulnak ott híres vendégek is. Állítólag István örült. Biztos jólesik neki, hogy nemcsak az énekest látjuk benne.

Anikóék is ott várták Istvánt. Még azt is megkérdezték tőle, hogy a nagyváradi kislány át tudta-e adni a rajzát, mert még ők is egész nap ezért izgultak. (De aranyosak!) És azt mondta, hogy: Igen, igen, eltettem, nálam van. Az ajándékom is a kezében volt, mondta Réka. Olyan jól esett ezt visszahallani. Ekkor érkezett meg Bence, akit a biztonságiak nem akartak beengedni, mert még nem volt VIP karszalagja. Még jó, hogy ott volt Réka, és jól leteremtette őket: Hát nem ismeritek? Ő fellépő. Ezt Bence egy hálás mosollyal köszönte meg. Ők meg próbáltak zavartan magyarázkodni, hogy állandóan dolgoznak és emiatt nem tudnak TV-t nézni.

Ezalatt mi a lelátóról néztük a műsort. De talán túlzás is ezt állítani, mert hosszú ideig nem érzékeltem a valóságot, egyszerűen képtelen voltam odafigyelni rájuk. Eddig, mikor a beszámolókban azt olvastam, hogy Istvánon kívül a többit nem figyeltétek, komolyan megbotránkoztam. Én úgy ültem be oda, hogy mindenkit megtisztelek a figyelmemmel. De nem voltam képes. Sok minden kavargott bennem. Megjött Réka, és láttam, hogy neki is elvesződik a tekintete valahol a távolban. Nem volt nehéz kitalálni, mire gondolhatott. Tehát teljesen kiesett az az idő, amíg Horvath Tamás és Varga Viktor énekelt. Mikor már a Bad Boys uralta a színpadot, akkor már egészen beszámítható állapotban voltam. Ugyanis olyan hangerővel visítottak a lányok, hogy arra már minden ábrándozó Tabáni rajongó kénytelen volt felébredni. MC.DCnél csupa fül voltam, de olyan rettenetes volt az akusztika, annyira visszhangzott, hogy egy árva szót sem értettem. André és Bence léptek fel utoljára. Nekem André nagyon-nagyon tetszett. Sokáig hallgattam volna.

Közben egy nagyon kellemes meglepetés ért. Egyszer csak megszólat valaki a hátamnál, hogy Borsi Andit keresi. Anikó volt a ning-ről. Nem kellett volna váratlanul érjen, mert chaten megbeszéltük, hogy telefonon megkeressük egymást, de a zaj miatt nem hallottuk a csörgést sem. Azt pedig végképp reménytelen vállalkozásnak tartottam, hogy 3OOO ember között megkeressem. Erre megtalált ő. Hogyan? Hát távcsővel a frizurám után a profilképem alapján. Nem semmi ez a nő! Nagyon jól esett! Közös kép is készült rólunk. Aztán visszament a gyerekeihez.

Mi pedig nem vártuk meg a végén a tapsot. A tömeg előtt ki akartunk jutni, mert bemenéskor is elég nehezen óvtam Evetkét az összetaposástól. Elindulás előtt még ellenőriztem a táskámban az értékeimet, értsd jól: az autogrammos füzeteket J Kint csepergett az eső. Evetke beleejtette a babáját a sárba. Még egy sor nyavalygás következett. Hazaindultunk. Rékával nagyon-nagyon boldogok voltunk. Lehet, úgy tűnik, hogy túlságosan centrális téma volt az az ajándék dolog. De nem. Nem ez volt a legemlékezetesebb, hanem az az egy perc, amit a közelében tölthettem. Mikor bevitt a pasi a színpad mögé, megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Nagyváradról. Mire ő: Ezt gondoltam. Azóta sem jöttem rá, mit érthetett ezalatt. De mindegy. Hát ezek vagyunk mi, nagyváradi rajongók.

Borsi Andi