A Fókusz riportja itt látható: http://www.rtlklub.hu/video/87999

- Miyuki írása -

Olvasom, hogy régebben miket írtam ide:

„Voltak többi rajongók is István jelenését várva, de én gondoltam, hiába itt találkoznék Istvánnal, ilyen hangos helyen nem tudok szólalni hozzá, pláne csendes helyen is nehezen megértenek az emberek engem. Ezt talán máskor, ha lenne alkalom… „ (SYMBOL-ban)

„Csak elfelejtettem említeni, hogy ha ecsetnél kevésnek látja tintát, akkor össze kell nyomni fogóját, akkor föntről alá folyik a tinta. Talán ezt majd következő alkalommal, kedves Istennek szándéka volt, hogy legyen még ilyen találkozásom Istvánnal.”(XVIII.kerületben)

Eddig kétszeri kis találkozásom volt Istvánnal, most vártam a harmadik alkalmat. Csak nagyon különlegesen teljesült: nem nekem kellett menni Istvánhoz, hanem István jött hozzánk. Sőt a munkahelyemre, ahol mély szívemmel szerető gyerekeink tanulnak és kedves kollégánk dolgoznak. Ez az egész hely az én lelkem. Szigorúan magamnak mondtam, hogy ma nem egy rajongóként várom Istvánt, hanem egy tanárként, nem szabad ezt elfelejteni….

Olyan furcsa látvány volt, amikor István keresett magának megfelelő méretű papucsot a cipő szekrény előtt, ahol én is nap mint nap cserélek a cipőt. Ugyanúgy segítettem neki, mint másik általános vendégnek, hogy melyiket vegyen és tegyen a cipőt szekrénybe.

Csak utána bemutatkoztam kézfogással: ”Miyuki vagyok, csak én már találkoztam veled!” Ő emlékezett rám, már „táncolt a világ”… de csak csendesen mosolyogtam, mért most egy tanárnőként szeretnék viselkedni.

Voltunk egy énekórán. Nálunk most kezdett újtanév. Pici elsősöknek akkor volt életében legelső énekórája. Egyik kislány mesélt következő napon nekem, hogy nagyon örült annak, hogy pont ő mellé csücsült István. Ő nem tudja, ki lehet István, de azt mondta,”csak különleges ember lehet, mért kamera csak rá figyelt egésznap.”

Tényleg Ő különleges ember volt: csak egy-kétszer hallotta egy japán nótát, amit gyerekek énekeltek, de amikor kijöttünk teremből, ő azonnal kezdett énekelni nekem halkán. Milyen jó hálás érzékei vannak! Én is segítetem neki, együtt énekeltünk és csendesen nevettünk, mint kettő rossz gyerek kiszöknek órából és folyósón énekelnek. Soha vissza nem térő pillanat volt. Soha nem fogok elfelejteni ezt a pillanatát, és azt a nótát, amit csak én hallhattam Istvántól.

Rajzórán is nagyon szorgalmas diák volt István. Annyira koncentrált a rajzolásra, én csak messziről figyeltem rá, nem szólaltam semmit közben. Az ő rajzára nagyon csodálkoztak a gyerekeink.

István mondása talán gyerekeknek is mély szívükben fog maradni. Egyik gyerek kérdezte tőle, hogy mi a titka ügyes rajzolásra? Tehetség? Erre István válaszolt: nem elég a tehetség, ennél fontosabb dolog a gyakorlás.

Végre született nekem egy első „közös fotó”. Nem fényképző előtt pózolva, hanem egy természetes pillanatban készült a kép. Ennek annyira örülök. Igen, én ilyen közös fotót vártam.

Volt pár forgatás, fotózás, interjú, azután elmentek a riporterek. De István tovább maradt nálunk egyedül, menedzser nélkül, testőr nélkül, rajongó nélkül…,ahol nincs zaj, sorba állás, autogramosztás…csak nyugodt és csendes délutánunk maradt.

Ilyenkor sokan használnak olyan kifejezést:”mint ezer éve ismertem volna Őt”. De én egyáltalán nem éreztem Benne ilyet. Inkább Istvánban tök idegen embert láttam, akit most igazán tudok ismerni. Teljesen elfelejtettem, hogy rajongója vagyok, vagy tanárnő vagyok…

De ezeket az eseményeket és emlékeket én már szívembe jó mélybe bezártam. Remélem senki nem fog haragudni rám, hogy nem írok ide részletesen.

Hazafelé autóvezetés közben hirtelen éreztem mélyen, hogy én micsoda szerencsés ember vagyok, hogy lehet velem történhetett ilyen élmény. Nagyon sok embernek köszönhető, sok véletlenségnek is. Az egész olyan volt egy mese. És csak csendesen elsírtam magam.

Hazaérkeztem, kinyitottam az ajtót és ott várt engem kis fiam, pici két kezében tele volt pitypang virággal. „Mammy, neked szedtem.” Ismét sírtam: micsoda boldog ember vagyok és mennyi sok szerető emberek között élek.

Köszönöm Mindenkinek, akinek kezeken keresztül hozta nekem ilyen boldog napot. De elsősorban mindenképpen Istvánnak, hogy szakított nekünk sok időt, látogatta minket és boldogított a gyerekeinket is.

István jó ember.

Miyuki