- Borsi Andi karcagi beszámolója -

Közeledett az éjfél? Nem tudom. Nem is néztük az órát. István még dedikált, csak azután indulhatott Karcagra. Igy mi sem késhetünk el. Kb. ilyesmik futottak át az agyamon miközben összegyüjtöttem a „pezsgős poharakat” a parkolóban. Stella is beszállt hozzánk az autóba, igy öten folytattuk utunkat Karcag felé.

                Ő még csak most bontotta ki a tőlem kapott ajándékot. Nem tudta leplezni az örömét, kicsordultak a könnyei. Nem érdekes? Soha nem találkoztunk eddig, mégis pontosan tudjuk, minek örülne a másik a legjobban. Megmagyarázhatatlan!

                Berettyóújfaluban volt megbeszélve a találka a férjemmel, mert két nagyváradi barátunk nem jött velünk Karcagra, igy a mi autónkba szálltunk át, és folytattuk utunkat. Könnyen megtaláltuk a sportcsarnokot, elég volt a hang után menni. Mikor megálltunk az épület előtt az autóval, elég bizarr látvány fogadott. Néhány belőtt fazon lökdösődött a bejáratnál. Nem mertünk kiszállni. Aztán egyre többen gyűltek oda. Eredetileg a férjem nem tervezte, hogy bejön meghallgatni Istvánt (elnézzük neki: ő MC. CD. rajongó), de mikor meglátta, milyen helyen landoltunk, nem mert magunkra hagyni minket.

Nekem nem voltak előzetes információim, nem tudtam, mire számithatok. A többiek célzását pedig nem értettem. Csodálkoztam is, hogy hogy nem jönnek a rajongók közül többen Balmazújvárosról Karcagra.

Volt, aki azt mondta, hogy ha ihatna egy kis HP-t, biztos lenne neki is bátorsága hozzá. Nem értettem. Nem tudtam, mit röviditenek igy a magyarországiak. Agyaltam, hogy vajon hideg pezsgő? Az van. Nem. Utólag deritettem ki, hogy házi pálinka. Oh, a csodába! Hozhattunk volna azt is. Befért volna a 3O literes hűtőtáskába.

Mások figyelmeztettek, hogy ott lesz etnikum. Ettől sem hatódtam meg, elvégre otthon mi is etnikum vagyunk.

Voltak akiktől, mikor elbúcsúztunk Balmazújvároson, azt mondták, hogy egész éjjel értünk fognak aggódni. Én még ekkor is a rendkivül késői kezdési időpontra gondoltam (éjjel 1 óra, nálunk az már 2). De mikor megláttam, hova csöppentünk, teljesen összeállt a kép. Nagy levegőt vettünk, és kimerészkedtünk az autóból.

Ebben a pillanatban gurultak be Istvánék. Leparkoltak, majd tovább hajtottak. Megálltak, majd megint visszafordultak. És még mindig nem szálltak ki. Egész biztos, ők is dilemmáztak, hogy is legyen. Végül Andor és a sofőrje átvezették Istvánt az iránta „hevesen érdeklődő” tömegen. Nagyon dobogott a szivem.

Néhány perc múlva elkezdődött a közös fotózkodás Istvánnal. Asztalt, széket nem hoztak, de talán ez a közönség nem is vágyott aláirásra. Iszonyatosan hangos volt a dübörgés, képtelenség volt beszélgetni. De az is lehet, hogy ezt sem igényelték.

Közben a férjem gondoskodott a kameráról, és a VIP folyosón feltette az akumulátort töltődni. Addig én beléptem a mosdóba, ahol nagyon nagy volt a sűrűség. A tükör előtt a hölgyek a fotózáshoz készülődtek. Nagyon kakukktojásnak néztem ki ott. Mindenkin vastag rétegben állt a smink, én még azt a minimálisat is, amit még otthon feltettem, sikerült Balmazújvároson lesirjam. Egy újatlan blúz volt rajtam, de még igy is nagyon túlöltözöttnek éreztem magam hozzájuk képest. A cigi, ital és egyéb illatokról már nem is beszélek.

                Amikor onnan kijöttem, megpillantottam Hidas Attilát. Nem egyedül volt, hanem a feleségével és még egy párral, akiket a barátaiként mutatott be nekünk. Nagyon megörültünk egymásnak! Egyikőnk sem számitott rá, hogy itt találkozunk. Ahogy körülnéztem, nagyjából ennyien lehettünk irástudók a tömegben. (Na jó, lehet, hogy túlzok, nagyon nem kutakodtam.)

                Stella azonnal megragadta az alkalmat, és kérte Attilától, hogy intézze el nekünk is Istvánnal a közös fotózást. Attila azonnal megtette az ehhez szükséges intézkedéseket, és hivta Andort telefonon. Sosem felejtem el, mit mondott: Messze földről érkezett rajongók szeretnének találkozni kedvencükkel. Ezen rendkivül jót derültem. Messze földről??!!! Egyfelől Nagyvárad közelebb van Karcaghoz, mint Budapest (természetesen nem az Attila tájékozatlanságára utalok ezzel, elvégre Andort valamivel meg kellett hatni, és ismerjük el, nagyon profin csinálta), másfelől, nem telt el több mint 1 óra azóta, hogy Istvántól elbúcsúztunk Balmazújvároson, ahol annyit fotózkodhattunk vele, amennyi jólesett. De ami igaz, igaz, Stella nagyon ragaszkodott az újabb közös képekhez. És legyek őszinte, nekem sem volt ellenemre. Attila mosolyogva közölte, hogy megkaptuk erre az igéretet.

                Ekkor kezdődött István fellépése. Újra és újra csak csodálni tudom ezt az EMBERT. Neki teljesen mindegy, hol van, ugyanazt képes adni. Ugyanolyan teljesitményt nyújtott itt is mintha a legimpozánsabb előadóterem szinpadán állt volna több ezer ember előtt, akik őt mind tisztelik. Ő nem tud különbséget tenni, mindenkor a tökéletesre képes törekedni. Aznap ez a harmadik fellépése volt és nem 3-4 számmal mint a gálákon, és én a fáradtságnak a nyomát sem láttam rajta, mikor a szinpadon állt. Gyönyörű volt a hangja most is, de ahogy mondani szokta, ez nem elég. Az őszinte lelkét is beleadta. Olyan átéléssel énekel mindig, ami által nagyon erős érzelmeket vált ki belőlünk. Sajnos nagyon úgy tünt, hogy az ottani hallgatóság nagy részének majdnem mindegy volt, hogy mire bulizik.

                Ekkor már használható volt a kamerám, sikerült feltölteni. De nem nagyon dicsekednék azzal a felvétellel. Mellettem állt néhány illuminált állapotban levő alak, akik közben trágárságokat kiabáltak. Ez is behallatszik. Néha akkorát löktek rajtam a mellettem elhaladók (nem szándékosan, ők igy közlekednek), hogy majdnem elhajitottam a kamerát. Aztán elég volt újra megtaláljam a képet. Elég messze is álltam Istvántól, mert a kijárattól nem nagyon mertem beljebb merészkedni.

Ugyanazokat énekelte István mint Balmazújvároson, a sorrend is megegyezett. Figyeltük, mikor következik a Demjén szám. Itt nyugodtan gyertyázhatunk, nem kellett tartani a riasztótól, az épületben egyébként is vágni lehetett a füstöt. István észre is vette a gyertyánkat. Biztos jól esett neki egy kis visszajelzés.

                Az irástudók csapata újra összeverődött. Nyolcan voltunk tehát, akik bejuthattunk a VIP folyosóra. Többen hangosan méltatlankodtak, hogy ők miért nem jöhetnek be oda. Közülük az egyik értelmesebb felvilágositotta a többit:

Hát ezeket hitták, teeeeee!

Óriási dolognak tartom, hogy eddig minden alkalommal odamehettem Istvánhoz. Akármilyen kevésnek volt ebben része, én mindig köztük lehettem immár öt alkalommal. Bemutattam neki a férjem és hármasban készült a fotó. Lehet, hogy nem látszott rajtam, de kimondhatatlanul boldog voltam. Itt nem volt hosszas beszélgetés. Mondták, hogy reggel István kell menjen az X Faktorba. Nem akartuk feltartani őket. Hosszú, nehéz napja lehetett. Az egyik váradi irástudó lány egész az autóig kisérte őket. Meg akart bizonyosodni afelől, hogy ép bőrrel megúszták.

                Lehet, hogy furcsán hangzik, de nagyon örültem, hogy ott lehettem. Újra éreztetni tudtuk vele, hogy szeretjük, tiszteljük, nagyon fontos nekünk! És köszönet Attilának azért, amit értünk, messze földről érkezett rajongókért tett. Ezt a mondatát nem fogom elfelejteni! Nagyon tetszett.

                Beszálltunk mi is az autóba, és elvittük Stellát a szálláshelyére. Mielőtt kiszállt, még kellett adjak neki egy „pungát”. (Na ezt értsék meg a magyarországiak, hogy mi!) Érzelmes búcsút vettünk egymástól. Mindhárman könnyeztünk. Az úton hazafelé betettük a CD-t, amit tőle kaptam. Stella csilingelő hangját hallgattuk hazáig. Nem volt lehetőségem kialudnom magam. Reggel egy konferencián kellett megjelenjek. Kitaláljátok, mit csináltam? Stellával SMS-eztünk, pedig az első sorban ültem. Semennyire nem voltam álmos. A maratoni istvánozás engem nem fárasztott, hanem feltöltött.

Borsi Andi, a messze földről érkezett hűséges rajongó