- Borsi Andi írása -

Ez volt az eddigi legkalandosabb napunk mióta István fellépéseire járunk. Eredetileg Komádiba és Ebesre készültünk, de útközben teljesen átírtuk a forgatókönyvet. A fellépésekről semmit sem tudtunk kideríteni, csak a dátumból és az időpontokból következtettünk, hogy majálisról lehet szó. Nekünk épp elég volt annyi információ, hogy István ott lesz, a részletek nem szoktak különösebben érdekelni. Mivel meglehetősen korai időpontban lépett fel István mindkét helyen, úgy döntöttünk, hogy most Zalánt is magunkkal visszük.

                Az indulás teljesen egybeesett azzal az időponttal, amikor Zalánt le szoktam fektetni ebéd után. Kényelmes a gyerekülés, biztattam, hogy nyugodtan aludhat az úton. Erre hevesen tiltakozni kezdett, hogy dehogy alszik, ő Tabáni Istvánnal akar szaladgálni. (Elmeséltem a múltkor, hogy Balmazújvároson István lejött a színpadról és a gyerekek után szaladt éneklés közben.)

                Ez alkalommal népesebb csapat indult Nagyváradról, több autóval voltunk. A határ előtt konvojba sorakoztunk, mert csak egy autóban volt navigáció. Nagyon zötyögős úton kellett haladni Komádi fele, szinte „otthon” éreztem magam.

                Mikor megérkeztünk már javában folyt a program, énekesek és tánccsoportok váltották egymást a színpadon. Evetkét és Zalánt elhelyeztem a színpad előtt, nyomtam a kezükbe egy-egy fagyit. Éppen nekik való műsor volt. Én pedig felkerekedtem, hogy az ilyenkor szokásos terepszemlét megtartsam. Kevesebb mint egy perc alatt kiderítettem, hol van a fellépők számára elkülönített parkoló, milyen rendszámú autót kell figyelni és várhatóan mikor érkezik István. Közben azon törtem a fejem, hogy lehet, hogy pályát tévesztettem, nyomozóként milyen eredményes lehetnék :)

                Még egy óra volt István érkezéséig. Olyan szemfülesen sétálgattam a kijelölt részen, hogy a biztonságiak lett volna, mit tanuljanak tőlem. Közben özönleni kezdtek az emberek. Kinéztem magamnak azt a helyet, ahonnan a gyerekeimmel fogom nézni az előadást, és ahonnan a legkönnyebben odaléphetünk Istvánhoz egy fotó erejéig. Csak a gyerekeimmel szerettem volna egy közös képet, mert ki tudja, mikor fogok ki legközelebb egy olyan helyszint és időpontot, ahova Zalánt is elvihetem. 

                Megérkeztek Istvánék egy másik autóval, mint amit én vártam. Levontam a kerek következtetést: mégsem vagyok jó nyomozó. Döntöttem: Maradok a marketingnél. Az autó körül pillanat alatt nagy lett a sűrűség. El sem tudom képzelni, hogy lehet elviselni ekkora érdeklődést, ami őt veszi körül. És folyamatosan. Csak Andor szállt ki. Felmérte a terepet. István az autóban maradt. Nem mentem közel, messziről figyeltem őt. Nagyon elmélyülten ült az anyósülésen. Ki sem nyitotta a szemét. Biztos meditált. Visszajött Andor. Most már kiszállt István is, és a kezét nyújtotta minden biztonsági őrnek. Bemutatkozott :) Na, ezek a gesztusok azok, amiket én nagyra értékelek. Mindig arra késztet, hogy valahogyan férkőzzek a közelébe, és tapasztaljam meg újra ezeket a megnyilvánulásokat, ezt az emberséget. Még mindig nem tudom István rám gyakorolt vonzerejének a titkát megfejteni teljesen, de lassan csak összeáll. 

                Még néhány perc volt István fellépéséig, addig egy sátorba invitálták a színpad mellett. Odaléptem Andorhoz, és megkérdeztem tőle, hogy itt vagy Ebesen terveznek e közönségtalálkozót. Nem akarom rabolni az idejüket, csak egy fotót szeretnék a gyerekeimmel. Nagyon kedvesen válaszolt, de nem ígérte. Elmondta, hogy a három fellépés között nagyon szorítja őket az idő. Megértéssel fogadtam a válaszát. Elvégre ilyenkor nincs más választás, ha menni kell, menni kell. Rengetegen vannak a rajongók, és valamiért mindenkinek fontos, hogy odamehessen hozzá. Én pedig igazán nem panaszkodhatok, mert nekem eddig mindig sikerült. Majd csak lesz alkalom a gyerekeimnek is. De teljesen nem mondtam le róla, egy kis remény még pislákolt.

                Sorra került István. Kereken egy mondattal elintézték a felkonferálást: A Csillag Születik győztese, Tabáni István következik! Igaz, hogy amit István produkál a színpadon, az magáért beszél, de nekem ez akkor is nagyon hiányosnak tűnt. Szinte bosszantott. Eljön a világ végére a CSISZ győztese, és nem képesek komolyabban felépíteni őt. Arról nem is beszélve, hogy milyen amatőr volt a hangtechnika, vagy nem hallatszott a kontrol, vagy majdnem beszakították a dobhártyáját vele. Minden szám után figyelmeztette erre István az illetékeseket, mégsem voltak képesek normálisan beállítani. 

                Ahogy kinyitotta István a száját, feledtetett velem minden bosszúságot. Végig vigyorogtam mint egy vadalma. Sőt, még ugráltam is! Figyelitek? Lassan oldódok! Függetlenül a körülményektől, technikától István mindig képes tökéleteset nyújtani. Újra nagyon magával ragadó volt az élmény, az meg különösen, ahogy a közönséggel kommunikál mostanában. A gyerekekkel meg főleg!

                A gyerekeimmel a színpad bal szélénél álltunk közvetlenül a korlátnál. Ott volt letéve a vize. Többször odajött kortyolni. Kb. az előadás felénél odajött hozzánk a férjem, és újságolta, hogy itt van Tabáni bácsi is, oldalt a sátrakban. Első pillanatban átvillant az agyamon, hogy ez teljes képtelenség. Tisztán emlékeztem, hogy csak Andor és István szállt ki az autóból. Aztán gondoltam, hogy könnyen meglehet, hogy igaza van, elvégre sötétített ablakú autó volt, biztos bent maradt még egy ideig az apuka, azért nem láthattam. Nagyon megörültem a hírnek, azonnal átverekedtem magam a tömegen a gyerekeimmel együtt. Biztosra vettem, hogy így elérem a célom. Szegények sehogy nem értették, miért hagytuk ott a jó helyünket. Onnan tökéletesen lehetett Istvánt látni, hallani és tapsolni neki. Szépen megfogalmaztam magamban, mit fogok mondani Tabáni bácsinak, hogy a szívéhez szóljak. Elárulom a büszke apukának, hogy mennyien rajongunk a fiáért Erdélyben is, és már hányszor elmentünk a fellépéseire. Sőt ott leszünk a SYMÁban is, pedig három nap múlva épp Romániában lép fel a mi megyénkben. És mindössze egy fotót szeretnék a gyerekeimmel. Biztos nagyon jól fog esni neki, és nem hagyja, hogy tovább induljanak, amíg ez nem jön össze. Teljesen biztosra mentem. Mikor odaléptem hozzá, akkor vettem észre, hogy egy helybeli kopasz ember és nem az István édesapja :( Rég nem csalódtam ekkorát.

                Valahogy visszavergődtünk a korlát mellé. Tovább gyönyörködtünk Istvánban. Csodáltam, hogy ki tudja ereszteni a hangját mindig! Képzeljétek, mikor felkerültek ezek a videók az oldalakra, kaptam egy emailt egy aggódó rajongótól, aki azt kérdezi, hogy „Te, mint istvánszakértő, hogy látod, tényleg rekedtes István hangja?” Csalódást kell okozzak, de nem értek ehhez. Nekem rekedtesen is nagyon tetszik, eszembe sem jutott volna, hogy esetleg gond van.

Még mindig ott motoszkált bennem az a fotó, ha már sikerült igy beleéljem magam. Ehhez a legjobb helyen voltunk, közvetlenül a lépcsők mellett, ahol várhatóan István is elhagyja a színpadot. Legalábbis ott ment fel, és Andor mellettem állt, nyilvánvaló volt, hogy itt jön majd le. Le is jött volna, ha hagyják, de nem hagyták. Egyszerűen útját állta a tömeg, István leült a lépcsőre és dedikálni kezdett az elébe tolt lapokra, CD-re. Engem csak a korlát választott el tőle és néhány ember. Ügyesen átmásztam a korláton. Nem tudom, hogy csináltam, ugyanis szoknya volt rajtam, ráadásul Zalán az ölemben (addig nem kellett ölben tartani, de ekkor már csak így tudtam megóvni az összetaposástól), vállamon táska, kezemben fényképezőt szorongattam, és még valahányadik kezemmel Evetkét is fogtam babástól. Elég cifra akrobatikus mutatvány lehetett, de ott és akkor egész biztos, hogy nem engem figyeltek az emberek. Ahogy túljutottunk a korláton, megcsapta a fülem Andor utasítása a biztonságiakhoz, miszerint Istvánt azonnal vigyék el a színpad túloldalán levő lépcsőn. (Kileste, hogy onnan már mindenki eltűnt, és erre az oldalra gyűlt.) Ebből még Zalán is megértette a lényeget, és hangosan adott hangot aggodalmának: Akkor én mikor fogok szaladgálni Istvánnal? Sajnálattal közöltem vele, hogy ez a napirendi pont most elmarad. Andor ránk nézett. Sikerült megjegyeztetnünk magunkat. 

                Láttam, hogy semmi értelme ott tovább várakozni, kimásztam a korláton gyerekestől mindenestől azt remélve, hogy az autónál még elkaphatjuk, ugyanis az hozzánk közelebb volt mint azon az útvonalon, ahol Istvánt vitték. Az igaz, de csak légvonalban, mert akkor tűnt fel, hogy az autótól elválaszt egy vizes árok. Csak nem vághatok át rajta gyerekestől, hisz hármunk közül egyik sem tud úszni. (Na jó, nem volt benne annyi víz!) Letettem a gyerekeket a „partra”, mondtam, hogy néhány percre eltűnök, és most ők kell vigyázzanak egymásra. Természetesen a közös fotóról már lemondtam (nincs itt Tabáni bácsi, hogy elintézze nekünk), de hátha tudok még néhány közeli képet csinálni róla. Közben az villant be, hogy nem vagyok normális, itt szaladgálok István után egy fényképezővel, mikor már millió fotónk van róla. De az a bizonyos vonzerő már megint hatalmába kerített. Az emberek szaladtak mellette az autóig, és gratuláltak neki. Képzeljétek, István megint nyújtotta a kezét, és úgy köszönte meg. Hát ezzel vesz le engem a lábamról.

                Elindultak az autóval, mi pedig sorfalat álltunk, hogy integethessünk nekik. De megint megvicceltek bennünket, és nem a főúton távoztak. Gyorsan kiderítettük a tűzoltóktól, hogy hol van a rövidítés Ebes felé, és nagy reményekkel elindultunk mi is a következő helyszínre. Ahogy ott száguldunk a nagy semmi közepén, egyszer csak azt veszem észre, hogy Istvánék autója az út szélén áll. Mit látnak szemeim??!! Na, ezt a fantáziátokra bízom! Diszkréten továbbhajtottunk. Még jó, hogy nem én kellett vezessek, mert biztos lefullasztottam volna a motort :) 

                A többi nagyváraditól elszakadtunk, nekik nem volt nagyon sietős. Nekünk igyekezni kellett, mert Ebesen István előtt Csikó Szabi lépett fel, aki Evetkének a másik kedvence, és sajnos még a gálákon sem találkozhattunk vele. Evetke neki is készített ajándékot, és vele is akart képet. Sajnos Szabi előadását  teljesen lekéstük, épp a dedikálásnál tartottak. Beálltunk mi is a sorba. Ekkor jobbról-balról kiabálni kezdtek, hogy megjött Tabáni! Gyorsan kellett döntenem, hogy Istvánt próbáljuk megközelíteni újra vagy maradjunk Szabinál. Nehéz szívvel, de meghoztam a döntést, maradunk Szabinál, István fellépéseire ezután is gyakran fogunk járni. Egyébként is Zalán most nem lehetett ott, mert elaludt az autóban, ha már úgysem jött össze neki a szaladgálás Istvánnal. Csak Evetke volt velem, legalább járjak a kedvébe neki. Mikor ránk került volna a sor, elvitték Szabit valahova, azt mondták, hogy 1O perc múlva visszajöhet hozzánk. 

Nagy izgalmamban teljesen kiment a fejemből, hogy megkeressem azokat a rajongókat, akikről tudtam, hogy ott lesznek Ebesen. De szerencsére, ők rám találtak. Sőt, még „ismeretlenek” is megszólítottak: Igaz, te vagy a Borsi Andi Evetkével?

Odajöttek a szervezők hozzánk, és utasítottak, hogy foglaljuk el a helyeinket, mert folytatódik a műsor Tabánival. Szó sem volt arról, hogy Szabival még találkozhatunk. De én erről sem mondtam le könnyen. Mikor már mindenki elhelyezkedett, és várták Istvánt, odasomfordáltam egy őrhöz, és egyszerűen megkértem, hogy két percre vigyen be Szabihoz a kislányommal. Megtette. Nagyon szimpatikus, szerény fiú a Szabi, Evetkének bizony jó ízlése van! Csak egy dolog nem tetszett, akárhányszor kértem, hogy tegezzen, nem volt képes. Biztos, így nevelték. Evetke átadta az ajándékát, a hófehérkés füzetébe megkapta az aláírást, és elkészült a fotó is. Látszott, hogy nagyon jól esett Szabinak, hogy „messze földön” is ismerik, és szeretik.

                Mikor István megjelent, már mi is a helyünkön voltunk. Annyira jó volt újra átélni ugyanazt, de mégis mást. Érdekes volt nagyon, hogy mennyire tud alkalmazkodni a közönségéhez. Itt teljesen más volt a hangulat, a közönség is nagyon különbözött a komáditól. Ezt nem lenne könnyű megmagyarázni, hogy miért, de nem is akarom. A lényeg, hogy István hihetetlenül fel tudja találni magát a színpadon, pedig emiatt sokan aggódtak korábban. Nagyon jó hangulatot teremtett. A videók már fent is vannak az oldalakon. Megnézhetitek. Megéri! A nagyváradiak szokásukhoz híven most is gondoskodtak a gyertyáról. Észre is vette István, és széles mosollyal köszönte meg.

 Szemfüles voltam, és itt is olyan helyre álltam, közvetlen az épület bejáratához, hogy elsők között mehessek be, ha lehetőség lesz közönségtalálkozóra. Megint Andor közelében álltam, de most más miatt szólítottam meg. CD-t akartam venni, de ide sem hoztak, pedig megígérték, hogy a fellépéseken is lehet majd vásárolni. Érthető, hogy nem egyszerű ilyen helyen megoldani az árulást, de fontos lenne gyúrni a platinára. Andor megint megfigyelt minket. Nem kértem, de reméltem, hogy zöld utat kapunk ahhoz a fotóhoz, elvégre pont az ajtónál álltunk, István mellettünk fog elhaladni, és ott van Andor is, aki tud rólunk. Nem hiszitek el, mi történt. Mikor István bejelentette, hogy az utolsó szám következik, Evetke elkezdett topogni, hogy pisilni kell neki, de nagyon. A legjobb helyről kellett kimásszunk, és ráadásul fogalmam sem volt, hol keressem a WC-t. Kétségbeesetten kóvályogtunk az épület körül, kiderült, teljesen rossz irányban. Végül megtaláltuk. Szerencsére Istvánt még kétszer visszatapsolták, addig elvégeztük a dolgunkat, és mire megpróbáltunk volna visszajutni az eredeti helyünkre, ami elég reménytelen vállalkozásnak tűnt, már Zalán is előkerült. A két gyerekkel átfúrtam magam a tömegen, és megálltunk Andor mellett. Szerintem nap végére már azt gyaníthatta, hogy én tulajdonképpen andorrajongó vagyok. 

                Evetke a rajzát szorongatta. Jót rajzoltam Istvánnak, mondogatta. Milyen jót? Azt, mikor az a bácsi, aki sosem adott 1O-est, Istvánnak adott. És Szonja szomorú, mert elvették a fenyőfáját. Nem semmi, hogy annyi idő után ilyen pontosan idézi fel a jelenetet, pedig tényleg nem néztük már hónapok óta azt a videót. Minden apró részletre odafigyelt. Szonja biggyesztette a száját (a fenyő miatt), a zsűri asztalán látszottak a csillagok, a nézőtéren a lámpák is a helyükön voltak stb. És még arra is pontosan emlékezett, milyen öltözetet viseltek a zsűri tagok a döntőben. Én meg véletlenül belenéztem az ajándékos tasakba, és akkor vettem észre, hogy a férjem bele tette Zalán sapkáját is. Mit gondolt volna István, ha úgy adjuk oda? 

                Véget ért István előadása. A „Ments meg” acapellában volt az utolsó. Nagyon nem akart szűnni a taps. Nem akarták leengedni Istvánt a színpadról, pedig akkor még mindenki abban reménykedett, hogy valamennyit még tudnak maradni. De mire magunkhoz tértünk volna, István nagyon meglepett bennünket. Nem a színpad lejáratán távozott, hanem egyszerűen átlépte a korlátot, és már bent is volt az épületben. Mondom én, hogy újabban nagyon feltalálja magát szorult helyzetében. Természetesen a rajongók megállíthatatlanul követtük, és amennyin befértünk az épületbe, be is mentünk. Istvánt egy emeleti szobába kisérték. Sodródtunk a tömeggel utána. Ügyesen haladtam én is a két gyerekkel, mert a legfelső lépcsőfokra kerültünk, és ott vártuk, hogy mi lesz. Az ajtót biztonságiak őrizték, akik semmilyen információt nem tudtak adni, hogy érdemes e várni. Sokan türelmesek voltunk, de sokan bizony méltatlankodtak, hogy nem ezért küldtek annyi SMS-t. Sajnos, nem értik meg, hogy erről István egyáltalán nem tehet. Nem az ő döntése egyelőre, hogy egy délután három helyszínen lépjen fel. 

                Nem sok idő múlva kiáltozás hallatszott az utcáról, hogy Istvánt egy másik kijáraton elvitték, már indulnak is az autóval. Érdekes, nem éreztem csalódást. Akkora élmény volt hallgatni őt közelről, hogy ez nyilván sokkal többet jelentett mint egy fotó. Csak a gyerekeim nem nagyon tudták megérteni, miért jártunk így már megint: Se szaladgálás Istvánnal, se fotó. Próbáltam kárpótolni őket, és elmentünk a játszótérre. Volt gumivár és még sok izgalmas játék. 

                Ekkor váratlanul bejelentette az egyik váradi család, hogy ők hárman mennek Berentére is. Az volt a harmadik fellépése Istvánnak. Gyorsan megkerestem a férjem, és azzal a meredek ötlettel álltam elő, hogy megyek én is Berentére, viszem Evetkét is, mert van még két hely abban az autóban, ő pedig vigye haza Zalánt. Pillanat alatt beleéltem magam a triplázásba, és az eddiginél is jobb kedvem lett. Sajnos ez az emelkedett hangulatom nem sokáig tartott, mert közölte a férjem, hogy az ötletem kivitelezhetetlen, mert Zalán az én útlevelemben van. Ekkor pattant el a húr, kitört belőlem a sírás. Hamar összeszedtem magam, és megkerestem a váradiakat, hogy közöljem velük, hogy indulhatnak, ne várjanak, nem mehetünk. Szerencsére ők tájékozottabbak voltak és tudták, hogy csak az országból kifele nem engednék Zalánt nélkülem, hazafelé már igen. Én kicsit bizonytalan voltam, de többen megerősítették, hogy valóban így van. 

Újra annál a verziónál tartottunk, hogy megyünk Berentére. Ekkor meg valaki elkezdett reálisan gondolkozni, hogy már hiába mennénk, a végére sem érnénk oda. Számolgatni kezdtük, hogy hány kilométer, hány órakor kezdődik, tényleg nem lett volna esélyünk odaérni. És még matricánk sem volt. Az egyik helybeli azt állította, hogy nem is 13O km, hanem csak 4O. Gyorsan ki akartuk deríteni, mennyi is tulajdonképpen. Szilviéknek volt egy térképük az autóban. Elkísértem őket, hogy megnézzem. Mikor már a motorház tetején teregettük a térképet, látom, hogy szaladnak a váradiak, és integetnek, hogy menjek gyorsan. Látszott, hogy nagyon jó hírük van a számomra, ami még a térképnél is fontosabb lehet. Szinte búcsúzkodás nélkül hagytam ott őket, futottam, hogy halljam, mi történt azóta, aminek ennyire örülni kell. Hát az, hogy Istvánék vissza kellett forduljanak, mert ott maradt a CD. Most tudtak újra elindulni, tehát csak néhány perc lenne a hátrányunk hozzájuk képest. Még soha nem örültem így más kárának, (főleg nem az Istvánénak!)

Újratervezés! Össze kellett szedni a gyerekeket a gumivárból. Evetkének kiosztottam, hogy most meg kell mutassa, hogy tudja egyedül és gyorsan felvenni a cipőjét. Zalánt én intéztem, de a nagy igyekezetben fordítva adtam rá a cipőket, ráadásul fel sem tűnt. Elosztottam a forintunkat, az iratainkat, a gyerekek ruháit (tartottam tőle, hogy a felfokozott izgalmi állapotomban valami lényeges dolog elkerüli a figyelmem), még gyorsan túlélő csomagról is gondoskodtam, vettem egy-egy zacskó mézeskalácsot mindkét gyereknek. El kellett menjünk az autónkig is az Evetke üléséért, ami két utcával arrébb parkolt, mert közelebb nem volt hely. Nagyon fájt a szívem Zalánt otthagyni, de Evetke megvigasztalta azzal, hogy az ő rajzát is átadja Istvánnak. 

Hiába a nagy igyekezet, ezekkel az elengedhetetlenül szükséges elintéznivalókkal úgy eltelt az idő, hogy már legalább 15 perc hátránynál tartottunk Istvánékhoz képest. Arra is számítottunk, hogy mivel nekik komolyabb autójuk van, jobban tudnak haladni az autópályán, ezzel meg megint nő a hátrányunk. Na de mi sem hagytuk magunkat, minden közlekedési szabályt áthágva száguldtunk. Én titkon még azt is reméltem, hátha utoléri őket megint a szükség, és meg kell álljanak útközben kicsit „időzni”. Telefonon hívtam Stellát, hogy próbálkozzon kicsit feltartani őket. Így utólag belegondolva, milyen ötleteim voltak!

Megérkeztünk. A másik gyerek már aludt, ezzel is bonyolódott a helyzet. Evetke pedig panaszkodott, hogy fázik. Csörgött a telefonom, de nem vettem fel. Azt hittem, Stella hív, és most már úgyis mindegy. (Bocsi, Stella, de jobbnak láttam, ha inkább Evetkének segítek öltözni, mert másképp reggelig sem fejezte volna be.) Mikor elhagytuk az autót, újra csörgött, és kiderült, hogy a férjem hívott. Megnyugtatott, hogy átengedték Zalánt a határon, és érdeklődött, hogy az őrült száguldást megúsztuk e következmények nélkül. Ahogy letettem a telefont, épp abban a pillanatban konferálták fel Istvánt a színpadra. Milyen pontosak voltunk!

                Nagyon jó hangulatú buli volt. (Az önfeledt örömömhöz az is hozzájárult, hogy otthonról is kaptam megnyugtató hírt.) Istvánon fáradtságnak és izgalomnak nyoma sem látszott. Sokat viccelődött, érdeklődött, hogy jól fogy e a sör. A szerelmes számok előtt provokálni kezdett minket, hogy ki szerelmes közülünk, és kibe. Persze üvöltötték, hogy belé. A táncos szám előtt pedig kislányokat hívott a színpadra, akik végig ropták, cigánykereket vetettek, meg ki mit tudott. Ha nem követnénk István útját fellépésről fellépésre akár videón vagy képeken, biztos, hogy nem ismernénk rá. Ha belegondolok, hogy én a „Szégyenlős kiscsillag” című videón láttam először, ahol keresztbe tett kezekkel ült, és harapófogóval húztak ki belőle néhány félmondatot, ez az István arra már nem is hasonlít. És milyen érdekes, hogy nekünk az akkori István lopta a szívünkbe magát, és a jelenlegi Istvánért is teljesen oda vagyunk. Bosszant, mikor mondják neki, hogy ne változzon. Változni mindig kell, de lehet jó irányba is.  

                Közben lejelentkeztünk Andornál, emlékeztetve, hogy az a bizonyos fotó még mindig nem jött össze, pedig elég kitartóan követtük Istvánt. Biztatott, hogy itt könnyebben megoldható, mert úgyis lesz autogramkártya osztogatás, amit már előre megirt István. Újra a legjobb helyet csíptük el a művészbejárónál, de nekem már nem voltak illúzióim, hisz ma mindig a legjobb helyen álltam, amikor szembesülnöm kellett, hogy van másik kijárat is :(  Ahogy belépett István az épületbe, azonnal elkezdődött a tűzijáték. Állítólag gyönyörű volt, sőt szebb mint szilveszterkor, de én nem mertem nézni, le sem vettem a szemem az ajtóról. Gyanakodtam, hogy ez egy újabb trükk, hogy elterelje az emberek figyelmét, mert talán itt nincs hátsó kijárat. Melléfogtam, a tűzijáték után kilépett István, és osztogatni kezdte a kártyákat. Ekkor már Stella is odakeveredett a közelünkbe Barbikával. Iszonyatos tülekedés, lökdösődés lett. Nem részletezem, Barbika leírta már. 

                Megpillantott Andor, és intézkedett, hogy álljanak félre addig, amíg a messziről érkezett gyermekkel csinálnak egy képet. Én mindent mondtam neki, de azt nem, hogy messziről érkeztünk, erre soha nem szoktam hivatkozni. Valószínű, hogy még akkor megjegyezte, mikor Hidas Attila így mutatott be neki Karcagon. Köszi Attila! Nem gondoltam akkor, hogy ebből még máskor is profitálni fogok. Az ajándékot is sikerült a kezébe adni. Evetke rajzát pedig a kártyákkal együtt fogta. Remélem kártya helyett nem adta oda valakinek :) 

                Eddig tartott, indultak is az autóhoz. Kisérték a rajongók, de nem volt lehetőség többet beszélni vele. Még egy kicsit együtt maradtunk Stellával és Barbikával, aztán ők kellett induljanak a buszhoz. Rendkívül kellemes, élmény dús, emlékezetes volt a napunk. De nagyon sajnálatosnak tartom, hogy a szervezés, a megfeszített tempójuk miatt annyi rajongó távozott keserű szájízzel. És sajnos, sokan Istvánra neheztelnek emiatt, és vannak, akik elfordulnak tőle. Nagyon bízom benne, hogy sikerül ezután ezt kicsit másképp csinálni, úgy, hogy Istvánnak is és a rajongóknak is jó legyen. Annyira méltatlan volt Istvánhoz is és a rajongókhoz is, ahogy ott vártunk rá az ajándékainkkal, és azzal kellett szembesülni, hogy egy másik kijáraton elmenekítették. Azt tapasztalom, így már sok alkalom után, hogy nem elég a rajongóknak, hogy „csak” énekel nekünk István. Nagyon fontos nekik, hogy a szeretetüket valamilyen formában kifejezhessék, és erre egyelőre nincs mindenhol lehetőség. 

                Gyorsan eltelt az idő hazáig, (pedig Andor szerint messziről jöttünk :) ) A gyerekek aludtak, mi pedig végig az élményeinkről beszélgettünk, és szerveztük a Syma koncertre az utunkat. Mikor hazaértünk, mindent rendben találtunk, a fiúk aludtak. A fotelben volt egy mesés könyv. Örömmel konstatáltam, hogy Zalán még esti mesét is kapott. Evetke gyorsan hozzá tette: De a fogát biztos nem mosta meg apa. Stella is hívott még útközben és azzal köszönt el, hogy találkozunk a Symában. Lehet, hogy hamarabb is? Nálunk ezt sosem lehet tudni :)

Borsi Andi