Ülök a buszon egy esős szombat délutánon. Mp3-ban hallgatom István dalait (hangulati vezérfonal), s az elmúlt néhány napra gondolok. Alig fél órája búcsúztam el Tézsétől, aki kikísért a buszpályaudvarra. S amikor egyedül maradtam, a buszra várva a zuhogó esőben szárnyakat kaptak a gondolataim. S ha már Istvánt hallgatva újra eszembe jutnak az elmúlt napok „Istvános” élményei, hát papírra is vetem őket gyorsan. Azaz csak vetném, mert a buszon írni képtelenség (pedig papír is van, toll is van), ezért a gondolatban jegyzetelésnél maradok.

„…lelkem szárnyal…”

Mit csinálhat az ember jobbat egy esős szombaton, minthogy a barátaival találkozik? Velük találkozom tehát, azokkal, akiket István-rajongóként ismertem meg, s jó ismerősök, barátok lettünk, pedig leginkább csak „írásban találkozunk”. De úgy beszélgetünk élőszóban is, mintha évezredek óta ezt tettük volna.  Így némiképp vicces, amikor mások megkérdezték: Ti mióta ismeritek egymást? S honnan? Igazi feltöltődés volt ez a pár óra, a beszélgetés, az ebéd és a gyerekek napsugarat csempésztek ebbe a felhős, sötét délutánba.

 „…ez volt, mit vártunk…”

Gondolataim tovább pörgetik az eseményeket visszafelé. Két napja éppen koncertre igyekeztem ilyentájt, kedvencünk, Tabáni István első lemezbemutató nagykoncertjére. Az idő talán csak egy picit volt jobb a mainál. Mindez egy cseppet sem csökkentette a várakozás örömét, amely az idő múlásával egyre csak fokozódott. Délután 4 óra körül találkoztam Timivel, a kedves ismerőssel, akivel egy kis séta, gyorsétterem és beszélgetés után mentünk a koncert helyszínére, a Syma Rendezvényközponthoz. Az elsők között érkeztünk, de már voltak ott néhányan, ismerősök és ismeretlenek egyaránt. Örömmel fedeztük fel iwiwes rajongótársainkat, akik sorban érkeztek, s mindnyájan nagyon örültünk a találkozásnak. Jó volt látni Benneteket!!! Közben kézhez kaptam a belépőjegyemet is Attiláéktól (ezúton is köszönöm). Egyre izgatottabban vártuk a kapunyitást. Az ajtók előtt többen és többen gyülekeztek, s megállapítottuk, hogy itt „mindenki ismerős”. „Aki Istvánt szereti, rossz ember nem lehet”, mindenki mosolyog, örül, boldog, hogy itt lehet. Bent a csarnokban ez az érzésem csak fokozódott. Az elsők között mentünk be, szuper helyet találtunk az első sorban. Meglepett a helyiség elrendezése, nagyon tetszett, hogy tágas az állótér, nagy és jól látható a színpad. Még a biztonsági őrök is kedvesek, ám szó se róla, határozottak voltak, ahogy kell. Bár a koncert kezdetéig még majdnem két óra volt hátra, szinte repült az idő. Beszélgettünk, üdvözöltük az újonnan érkezőket, még ismeretlenekkel is váltottunk néhány kedves szót. Mindenki Istvánért volt ott, erre az élményre készültünk, mindegy volt, hogy ki honnan, merről jött. Ez így volt szép, Istvánhoz méltó!

Istvánhoz, aki 20 óra után pár perccel új albumának legszebb dala, a Kinőtt a szárnyunk felcsendülő dallamára érkezett be, a nézőtér felől ment fel a színpadra. A koncert első felében a lemez dalait énekelte. Második volt a kedvencem, az Elfelejtett dal, de sajnos nem volt a tényleg elfelejtett, és sokak által hiányolt Ő. Gyorsan sikerült Neki „belaknia” a színpadot, gyakorlottan, otthonosan mozgott, és ugyanilyen gyorsan teremtett kontaktust a közönséggel a maga szerény, kedves módján. A vízivás és a viccek, poénok sem hiányoztak, s a milliárdnyi köszönet sem maradt el a részéről. Pedig inkább mi köszönhetünk Neki nagyon sok mindent: fellépéseket, barátokat, dalokat és most ezt a szenzációs, felejthetetlen koncertélményt. Ez az élmény mind hangban, mind látványában óriási volt, ugyanis a színpad mögött hatalmas kivetítőn gyönyörű képek jelentek meg, hangulatilag illeszkedve az énekelt dalokhoz („…csak hallgatom, csak bámulom…”).  A lemez dalai már önmagukban is meghatóak, de különösen az volt, amikor duettezett Máté Péterrel, azaz a Hosszú még az út című szám alatt a kivetítőn „megjelent” az egykori énekes; illetve amikor az Úgy szeretném meghálálni-t édesanyjának, a Könnyű álmot pedig unokahúgának, Emmácskának énekelte István. Szem nem maradt szárazon…

A koncert második felében István Tőle még nem hallott dalokat énekelt, magyar és külföldi előadóktól egyaránt. Ekkor már a meghatottságon túl pörgősebb számok következtek. István is lazábbra vette a figurát ruha terén is. Amíg átöltözött, a két vokalista hölgy énekelt egy-egy dalt, ami jó átvezetés volt a koncert két része között. Végig tapsoltunk, énekeltünk, integettünk, nagyon jól éreztük magunkat, és örültünk kedvencünk sikerének. Háromszoros visszatapsot kapott a teltházas közönségtől, ami körülbelül hatezer embert jelent, és ez HATALMAS SIKER! Remélem, hogy ezt István is így gondolja, és maximálisan elégedett önmagával. („Nézd, mennyi fény, Neked ég, miért hinnéd másként, nagy út, bátran lépd, sose félj...”)

A koncert több mint két órás volt, István több mint 20 dalt énekelt. Ez nagy teljesítmény, igazi profi! Istvánról egyébként is csak felsőfokban beszélhetünk, mint ember, mint zenész, mint művész egyaránt. Benne olyan plusz van, ami keveseknek adatik meg, ami több mint tehetség és adottság. Mert István varázslatos! („…szívedig lát…”)

Amikor a koncert véget ért, lassan távozott a közönség, mintha nehéz lett volna itthagyni ezt a kellemes közeget, ahol mindenki csak pozitív élményekkel töltődhetett („… egy csodavilág reményt repít hozzád…”). Mi is elindultunk Timivel és Annával, ők vonathoz siettek, s én csatlakoztam volna. Aztán Tézsé telefonjára mégis maradtam még egy picikét. A bejárat előtt álltunk még néhányan, ismét készült jó néhány közös fotó. Eközben bent Istvánnal koccinthattak az Universal játék szerencsés nyertesei. Odakint pedig Tabáni apukával sikerült váltanunk néhány szót ekkor. Gratuláltunk a fia sikeréhez, s azt éreztem, Ő ezen meg is hatódott. Mondta, hogy ebben a sikerben benne van István egész eddigi élete, hiszen pici korától kezdve tanult zenét, sőt említette a szintén zenész családtagjaikat is. Amikor elköszönt tőlünk, már mindenki indulni készült, hiszen későre járt az idő, és másnap munkanap (hivatalosan igen, de azért sokan megúszták a koncertre való tekintettel :) ). Mi is elindultunk Tézsével, aki volt olyan kedves, és elkísért. Csak egy éjszakai kávézás és egy körúti séta fért bele már éjfélig, amikor is elköszöntünk egymástól, a szombati viszontlátás reményében. Hajnalban értem csak haza, de örök emlék marad, hogy ott lehettem István életének egyik legfontosabb napján („…használd a szárnyad, s repülj a nagyvilágnak…”).

Most gyorsan papírra vetem, amit gondolatban jegyzeteltem a buszon, ezen az esős, hideg, de mégis szívet melengető, élmény-visszaidézős, zenehallgatós szombat délutánon.  S akarva-akaratlanul, így lett ez az én  beszámolóm. („…az a perc ma sem múlt el még…”)

 padrienn