2010. május 13-át írunk. Egy napos-esős csütörtöki nap, amely azt hiszem, hogy örök emlék marad számomra. 

Még néhány nappal később is úgy érzem, hogy az érzések kavarognak bennem, és képtelen vagyok minden részletre konkrétan visszaemlékezni, csak a bennem keltett érzések, benyomások maradtak meg tisztán. Morzsák csupán abból a kerek egészből, amely itt egy jegyzet ugyan, de talán valamit visszaadhat abból a gyönyörű borzongásból, amit a Syma csarnokban akkor olyan sokan átéltünk.

Hónapokkal a koncertet megelőzően elkezdődtek a fórumos előkészületek is, kik, hol és mikor tudunk feljutni Budapestre, hogy részesei lehessünk az élménynek. Aznap már kora délután felértem a Stadionokhoz, ahol már néhányan vártak a csapatból legnagyobb meglepetésemre. Hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a Symához megyünk eltölteni a hátralévő időt. N. Ágival, F. Anikóval és kis családjával helyet foglaltunk a Syma éttermében, ahol csak szinte perceket tudtunk együtt tölteni, mert az már 16.00-kor bezárt. Közben még csatlakozott hozzánk M. Ani is, majd később megérkezett Z. Erzsike is, de sajnos nyugodtan már nem tudtunk beszélgetni, mert a szigorú biztonsági őrök utasításának megfelelően ki kellett mennünk a csarnok elé. Jókedvű fényképezkedéssel töltöttük el a várakozási időt és örömmel üdvözöltük a sorban érkező klubtársainkat. Többek között a fórumról M. Editet, H. Attilát és feleségét, P. Adrit, E. Timit, P. Andit, L. Irénkét, Tézsét, Szondykát, Miyukit ismerhettem meg személyesen. Olyan hihetetlen volt látni azokat az embereket személyesen is, akik az ország különböző pontjain, sőt külföldön élik mindennapjaikat és csak a fórumon tudunk naponta „találkozni”. Közben megérkeztek a többi rajongói klub tagjai is csoportosan, akiket szintén úgy üdvözöltünk, mintha mindennap személyesen is találkoznánk. Név szerint sajnos nem mindenkire emlékszem, de a teljesség igénye nélkül találkozhattam B. Erikával és barátnőjével, O. Julikával, V. Stellával és Szodizzsal is. Mindannyian egy ember kedvéért gyűltünk össze, aki nem más, mint Tabáni István. 

Kis késéssel, kb. 18.30-kor kezdtek beengedni minket a biztonságiak, akik előtte szigorúan kikötötték, hogy a „tiltólistán szereplő tárgyakat” (fényképező, kamera, étel, ital) nem használhatjuk. Mivel az elsők között értünk be a terembe, sikerült a legjobb helyre, az első sor közepére állni, ahol mindent jól láthattunk-hallhattunk. Egy csoportban álltunk néhányan, így Z. Erzsike, F. Anikó, B. Barbi, Szondyka, P. Andi és férje voltak a közelemben. Nagy izgalommal vártuk már a kezdést, s kis késéssel ugyan, de egyszer csak eltűnt a kivetítőről a piros rózsa. Helyére István festményei, rajzai, fotói kerültek, amelyet egy „teremőr” vizsgált végig szobáról-szobára haladva zseblámpájával. A „tárlatvezetést” követően pedig „Kinőtt a szárnyunk”… Szó szerint értem ezt, mert Istvánhoz szinte felrepültünk örömünkben az ismerős dal hallatán a legfelső szintre, ahonnan Ő a biztonságiak kíséretében megjelent és lesétált a nézőtéren a lépcsőn, végig a „dühöngőn”, fel a színpadra e dalt énekelve. Közben óriási sikítás, taps, fütty fogadta Őt a közönségből. Nagyon elegáns öltönyben üdvözölt minket nagy-nagy szeretettel. Mi boldogan énekeltük a cd-n szereplő számokat Vele, aki láthatóan tele volt feszültséggel, izgalommal és csak sokára vált már igazán oldottá a hangulata. A dalok között az elmaradhatatlan vízivás, a sajátos „Tabáni-humor”, a rengeteg hálás köszönetnyilvánítás is helyet kapott. Sokféle „probléma” zavarta közben kedvencünk komfortját: vakította a sok fény, melege volt, szorította az órája, ezért a zakótól és az órától is egy-egy laza mozdulattal megvált, melyet hatalmas sikítások követték a nézőtérről. A nézőtérről különböző tárgyak is „repültek” be a színpadra. Az egyik egy virágcsokor volt, a másik egy csomag Tucc keksz, mely utóbbit B. Barbi „küldte”, F. Anikó közreműködésével. István szerencsére értékelte a humort és mosolyogva megjegyezte, ha majd megéhezik, akkor megeszi. Két családtag tiszteletére is hangoztak el számok: az egyik a napokban egyéves születésnapját ünneplő unokahúga, Emmácska tiszteletére, a „Könnyű álmot hozzon az éj”, és a másik pedig a hálája jeléül az édesanyja tiszteletére, az „Úgy szeretném meghálálni” című dalok. Ez utóbbi eléneklése után hosszú másodpercekig nem tudott megszólalni sem, állt meghatódva a színpadon, szorította a mikrofon állványát, láthatóan a könnyeivel küszködött. Szívszorító érzés volt ezt a jelenetet látni. A nézőtérről érkező folyamatos taps, fütty, „Szeretünk!” bekiabálás hatására mintha újra erőre kapott volna és csak annyit mondott: „Köszönöm.” Majd egy korty víz után tovább folytatta. Az est egyetlen sztárvendége Máté Péter volt, aki már csak a technika segítségével, de egy nagyon jól sikerült duettet énekelt Istvánnal, a „Hosszú még az út” című számot adták elő. Az est első részét a két vokalista lány egy-egy dala zárta, amelyek mint egy betekintést jelentettek a második, rockosabb részhez, ahol már az elegáns öltözetet egy lazább, farmer, zakó és pólós viseletben töltött el István. Itt a jól megszokott Queen számok mellett LGT, Edda, Bikini, George Michael, Survivor, Chuck Berry egy-egy száma jelentették számunkra a meglepetést, de azt hiszem, nagyon kellemes meglepetés volt ez mindannyiunk számára. Az eredeti előadók számaihoz most is nagy alázattal, tökéletes hanggal és szívvel nyúlt. Ahogy visszaemlékszem, mire István a Bikini: Olcsó vigasz című számához ért, a dühöngőben már olyan szintű extázis uralkodott, hogy a több ezer ember egy hangként énekelte vele együtt a számokat, tánc, csápolás, taps, ováció, féktelen tombolás, és az ezzel együttjáró borzongás lett úrrá rajtunk. Azt hiszem, hogy az adrenalin szintünk már csak azzal fokozódhatott volna, ha a harmadik visszatapsolás után újra előjött volna a színfalak mögül, de ne legyünk telhetetlenek. Fantasztikus volt látni és hallani, hogy milyen rejtett tartalékok rejlenek még Istvánban. Az apró szövegtévesztéseket már nem a Csillag születik-ben látott feltűnő fejcsóválással, hanem sármos mosollyal vezette le és „régi motorosként” folytatta a dalokat a mi legnagyobb örömünkre. Szép volt István!!! 

A koncert után még a bejárat előtt néhány perc erejéig fényképezkedésre összegyűltünk, közben sikerült Tabáni apukával is váltanunk néhány szót, akit láthatóan nagy büszkeséggel töltött el, hogy ennyien szeretik a fiát. Egy kedves társunk, Tézsé, a messzi Belgiumból érkezett a koncertre és bár Istvánnak nem, de legalább az édesapjának tudott gratulálni a fiához, aki nem egy mindennapi jelenség. Majd elváltak útjaink, és N. Ági, V. Stella, B. Barbi és én együtt folytattuk utunkat P. Évikével, aki volt olyan kedves, hogy segített nekünk abban, hogy az éjszakát nála tölthettük. Ezúttal is hálás köszönetem neki. Miután megérkeztünk Évikéhez, még hosszú órákig bennünk voltak a friss élmények, rengeteget beszélgettünk és ahogy az órámra néztem, már hajnali 2.15 volt, mire én is ágyba kerültem. Másnap Évike villás reggelivel szolgált bennünket. Közben sokat beszélgettünk, nevettünk, felidéztük az estét, majd lassan elindultunk hazafelé. Évike is elkísért még minket a villamosig, majd elváltunk tőle és négyen indultunk útra. Remek kis csapatot ismerhettem meg bennük is, és nehéz szívvel búcsúztunk egymástól a 2-es metrón, és elindultunk a magunk útján hazafelé. 

Abban biztos vagyok, hogy még nagyon sokáig elevenen fognak bennem élni annak a napnak az emlékei, amelyet együtt, egy emberért éltünk meg, s várom, hogy újra részese lehessek egy hasonló élménynek, melyet István koronázhat meg. Más szavakkal : „The show must go on!”

Móni