Amikor a legutóbbi beszámolóm felkerült az oldalakra, gyorsan figyelmeztették egymást a chat falon a rajongók, hogy csak három napi hideg élelemmel szabad hozzá fogni. Ebből én is értettem a célzást, megígérem, rövidebb leszek, elég lesz két napi is :D

                Mikor a helyi lapokban megjelent, hogy az Érmihályfalvai Nyíló Akác Fesztiválon fellép István, sokan szívügyüknek tartották, hogy értesítsenek engem erről, tudván, hogy nagy rajongója vagyok. Természetesen én erről már rég tudtam, de ettől függetlenül minden elérhető helyre elmentem. Már nem is tudnám másképp elképzelni az életem. Nagyon jó hatással van rám. Talán ennek köszönhető az is, hogy a család egyre jobban tolerálja, sőt támogatja legújabb kedvtelésemet. Rég nem kell attól tartsak, hogy az „aranytorkú teremőrt” nem találom meg a neten. Már csak a család legidősebb generációja számára érthetetlen, hogy miért csavargok olyan helyekre, ahova csak 14 évesek szoktak járni. A meddő vitákat kerülendő, nem mindig avatom be őket, hogy milyen ügyben utazom el. Így volt ez a nagykoncert előtt is, de sajnos Zalánból (3 éves) kitört az őszinteség, és elmesélte a nagyszülőknek, hogy anya elment Tabáni István jelmezbemutatójára Budapestre :D

                Kétségtelen, hogy ez a bizonyos „jelmezbemutató” volt az eddigi legnagyobb istvános élményem, de nem volt kérdés, hogy három nap múlva az első erdélyi fellépésen is ott leszek. Pedig minden ellene szólt. Azt hallottuk, hogy a nagykoncert után szabadságra megy, ennek ellenére hirdették a kalocsai fellépést. El is maradt, arra hivatkozva, hogy Istvánt kórházban ápolják. Döbbenten lestük a friss híreket. Másnapra István hál’ Istennek hirtelen meggyógyult, a kórházat is elhagyhatta, és megvolt a tervezett két fellépése. Nagyon aggódtunk miatta, iszonyatosan kimerült lehet, nagyon hiányzik már neki a pihenés, és még mindig nem mehet. Érmihályfalva következett. Nálunk ítéletidő tombolt. Előkerült a télikabát, sapka, gyerekeknek kesztyű, de még így sem lehetett közlekedni az utcán. Közvetlen a koncertre indulás előtt elkísértem Evetkét cserkészetre, csavarta ki a szél az ernyőt a kezemből. Lehetetlen volt gyalogosan közlekedni!

                Nagyon aggódtam, hogy ha el is jön István, nem lesz közönsége ilyen időben, ugyanis szabadtéri program volt. Ráadásul protestáns környék, és épp aznap volt a konfirmálás, ami miatt sokan jelezték, hogy nem tudnak menni. Előző nap Nyíregyházán és Polgáron lépett fel, és azt az infót kaptuk, hogy már haza sem mennek, onnan jönnek át Erdélybe. Nézegettük a friss képeket, látszott, hogy ott is cidrizett a kis bőrdzsekijében. Mi lesz vele itt? Reméltem, hátha bemennek Debrecenbe shoppingolni valami téli cuccot. De nem, ugyanúgy jött hozzánk is.

                Elindultunk öten, akik mindig együtt járunk István fellépéseire. Nem viccelek, tényleg téli kabátban kellett menjünk. Kétszer fordultam vissza, először a fényképező miatt, (nekem ez soha nem megy simán) aztán pedig azért, hogy magamhoz tegyem a Tabáni Istvános kitűzőt (ennek az apró tárgynak nagyon nagy hasznát vettem az este folyamán). Az eső változatlanul esett, de mérséklődött a szél, és így sokkal elviselhetőbb volt.

Másfél órával érkeztünk kezdés előtt, de így is legalább már öt sor ember állt előttem a színpadnál, és az esernyőktől egyáltalán nem lehetett látni, fotózni semmit, pedig minden pozíciót kipróbáltam. Volt időm kidolgozni a stratégiát. Elhatároztam, hogy TUDÓSITÓ leszek. (Tanulékony vagyok, ellestem, hogy a Symában is így csinálták a „nagyok”, nyilván sokkal profibban.) Felszereltem a kabátomra a ninges kitűzőt feltűnő helyre. Nagyon jól mutatott. Színes, de a feketén mégis kontrasztos, rajta van István is és persze a „tudósító” neve. Felkerekedtem, hogy „tárgyaljak” egy szervezővel. Bemutatkoztam, és azonnal rátértem a tárgyra: „Tudósító vagyok, és nagyon fontos lenne, hogy Tabáni Istvánról néhány fotót készíthessek közelről.” Még jó, hogy többen voltak, mert az elsőnél azonnal lebuktam. Az „Andi” jóval nagyobb betűkkel volt írva mint a Tabáni, egyből az tűnt fel neki, és gyanús is lettem. Milyen tudósító az, aki a becenevével indul „kiküldetésbe”? Gyorsan tovább léptem a következőhöz, mielőtt ez még elmesélte volna neki, hogy milyen alakok próbálkoznak „tudósítani”. Sokkal határozottabban léptem fel, ami meg is hozta az eredményt, zöld utat kaptam a fotózáshoz. De csak akkor mehetek a korláton belül, mikor már a színpadon lesz Tabáni. Azt nem mondta, hogyan juthatok be oda, pedig szerintem nem lehetett kinézni belőlem, milyen rutinosan mászok át újabban a korlátokon. Mondták is a többiek, hogy szépen „fejlődök”, az elején még majdnem elájultam, mikor István fellépésére mentem, most pedig már megyek előre mint egy tank. (Gyorsan képzeljetek el egy bűbájos, 5O kilós tankot!)

Közben felhívott a férjem, hogy érdeklődjön felőlünk. Nagy örömmel újságoltam, hogy tudósító lehetek. Nagyon csodálkozott, hogy voltam képes elhitetni ilyesmit. Szerinte egy tudósító ilyen helyre ilyenkor esőkabátban megy, hogy mindkét keze szabad lehessen. Valóban ott voltak a Duna TV-től és az MTV-től is az operatőr ismerőseim (ők mindig megjelennek „nagyobb eseményeken”), ahogy a férjem mondta, talpig esőkabátban és sokkal komolyabb felszereléssel. Az enyém ahhoz képest gyerekjátéknak nézett ki. Én esőkabát helyett egy prémes kabátban enyelegtem. De mit csináljak, abban éreztem legcsinosabbnak magam, és ez sem szokott éppen utolsó szempont lenni ilyenkor.

Folyamatosan özönlöttek az emberek, nemcsak a színpad előtt hanem körülötte mindenütt álltak. Nehezen saccolok, több embert is megkérdeztem, mennyien lehetünk. Nagyjából egybehangzó volt a becslés, legalább kétezren. A pocsolyák kikerülhetetlenek voltak, tehát azokban ácsorogtunk, de természetesen minden padon, kerítés tetején, üzletek teraszán voltak felkapaszkodó kíváncsi emberek, a környező tömbházak erkélyeit is megtöltötték. Több helyen alkalmi alpinista Tabáni rajongók csüngtek szó szerint. Nem is lett volna ezzel semmi gond, attól már mindenki eltekintett, hogy ázik, de még így is kevesen voltak, akik láttak is valamit, mert nagyon sokan nem mondtak le az esernyőikről, és azzal teljesen eltakarták a kilátást.

Így jött el a fél kilenc, a kiirt kezdési időpont. Istvánnak még híre sem volt. Érdeklődtünk a keverő pultnál, hogy leadták e már a CD-jét. Mondták, hogy nem, mert meg sem érkeztek. Ekkor, jobb híján, szedelőzködni kezdett a Hooligans együttes, program szerint ők követték Istvánt a színpadon. Felhordták a hangszereiket, megtartották a hangpróbát stb. István sehol… Ekkor kezdte el skandálni a tömeg, hogy TA-BÁ-NI!!!!!!! TA-BÁ-NI!!!!!! De ezt biztos nem hallotta István, szerintem még át sem lépték a határt. Kezdtem kétségbe esni, mi lesz, ha végig kell nézni őket, és csak azután lesz István. Eredetileg így volt tervezve. Reménykedtem, hogy mégsem, mert a színpadon a hangszereket kihúzták a szélére, és szinte az egész teret szabadon hagyták. Csak nem ilyen elrendezésben akarnak fellépni.

Fél óra késéssel befutott István Andor kíséretében. Ott helyben szembesülhettek az időeltolódással. De ez csak feltételezés, máskor félórával korábban szoktak érkezni. De nem tapasztaltam, hogy türelmetlenek lettek volna az emberek, pedig elég sok volt a gyerek is. Ahhoz képest a beharangozóban az állt, hogy a sztárvendég Tabáni István lesz, az idősebb korosztályt is kiszolgáló előadó. Még jó, hogy ott volt az „is”. Azóta találtam egy videót is a neten, amiből kiderül, hogy riport készült Istvánnal azalatt, amikor várnunk kellett rá.

Gyorsan helyezkedni kezdtem, átjutottam a korláton. Azonnal rám szóltak, mit akarok, menjek vissza, még nincs a színpadon Tabáni. Jobbnak láttam engedelmeskedni. Mire átértem, István besétált, így fél perc alatt háromszor másztam át. Megy ez nekem! A színpad elé besétáltam és buzgón fotózni kezdtem. A második szám közepénél értem jöttek, hogy legyen elég, három képről volt szó, nem harmincról! Még tiszta szerencse, hogy elráncigáltak onnan, mert én annyira belefeledkeztem a „munkába”, hogy bőrig áztam volna, ha nem szólnak.

Ekkor Mónit kezdtem biztatni („véletlenül” nála is volt egy kitűző), hogy próbálkozzon ő is a kamerával, elvégre akinek kitűzője van, az tudósító. Nem ment! Egyszer volt Budán, (akarom mondani: Mihályfalván) kutyavásár! Kérték tőle a videózáshoz feljogosító önkormányzati engedélyt. De nem gond, mert kiderült, hogy Stella sikerült csináljon egy videót, így abból is szolgálhatunk egy kis ízelítővel. Stellával egyébként még nem találtuk meg egymást, említettem, hogy semmit nem lehetett látni, de biztosak voltunk benne, hogy ott van, mert István egyszer egy széles mosollyal ráköszönt a tömegben valakire, aki nagyon integetett neki. Sok ismerőse csak nincs Mihályfalván, legfeljebb mi, a notórius követői, de mi meg nem szoktunk integetni neki.

Nagyon jó volt a hangosítás, gyönyörűen, tisztán hallatszott István hangja mindenütt. Sajnos itt nem nagyon tudott kommunikálni a közönséggel. Magas volt a színpad, csak az esernyőrengeteget láthatta felülnézetből. A Ments meg előtt rákérdezett, hogy volt e valaki a lemezbemutatóján a Symában, de hiába próbáltuk jelezni mi öten, nem látott bennünket. Én, miután tudósítóként befejeztem a tevékenységemet, körüljártam a tömeget, tovább próbálkoztam, hátha fel tudok mászni valahova, de minden „magaslat” foglalt volt. Semmit nem láthattam Istvánból de még a színpadból sem, annyian voltunk. Több ismerősömről tudtam, hogy ott lesz, de még véletlenül sem találtam meg egyiket sem, annyian voltunk, és annyira nem láttunk egymás és a saját ernyőinktől. Letelepedtem egy üzlet előtt, és onnan gyönyörködtem István hangjában. Újra elvarázsolt. Azon törtem a fejem, hogy élhetik ezt meg azok, akik először hallják élőben? És ráadásul „otthon”! A szokásos nyolc számot énekelte és ráadásként a Ments meg címűt acapellában. Nem volt iszonyatos vastaps, azt sem lehetett fél kézzel csinálni. Visítás annál inkább!

„Köszönöm Érmihályfalva! Átadom a színpadot a Hooligansnek.” Így köszönt el.

Amikor elhagyta a színpadot, mi már az autójuknál vártunk rájuk. De nem jöttek oda, bementek a helyi áramszolgáltató épületébe (electrica). Kiderítettük, hogy lesz autogramosztás, és megfogadva a tanácsunkat, CD-ket is hoztak. Csakhogy ezzel kapcsolatban semmi nem hangzott el hivatalosan, pedig a színpadról hirdetni kellett volna a CD-ket. Nem volt, honnan találják ki az emberek, hogy van.

A kétezer emberből csak egy csoportnyi követte Istvánt, és jutott hozzá közelebb. Sorba álltunk az épület bejáratánál. Ott már együtt volt a kis csapatunk, a nagyváradiak és Stella. Kezdtük előszedegetni az aláírandó dolgainkat. A többiek nagyon meglepődtek ezen. Valaki meg is jegyezte, hogy ezek még erre is készültek.

                Kettesével engedtek be Istvánhoz, aki egy kanapén ülve fogadta a rajongóit. Bosszantott, hogy nem bírtak hozni neki egy asztalt. Mi ragaszkodtunk hozzá, hogy együtt mehessünk be, mert „egy csapat” vagyunk. Bevonultunk… István számára ismerős arcok! És ráadásul külföldön! Kis ideig szótlanul álltunk, majd (nem hiszitek el!) én léptem oda hozzá először. Stella szerint már nem is izgultam. De vajon mitől ne izgultam volna?! Letettem elé a VIP karszalagomat, amivel a Symába mehettem be. Röviden elmondtam, hogyan jutottam hozzá, és most arra kérnék aláírást. Jelenleg az a legféltettebb ereklyém, nagyon büszke vagyok rá! Aztán elővettem a „barátság kendőmet”, hogy arra is írjon. Mosolygott nagyon, azt már nem kellett magyarázni neki. Mondott is valamit róla, nem emlékszem pontosan mit, de úgy tűnt, díjazta az ötletet. Elárultam, hogy a Symában azt lengettem. Egyébként utolsó percben szereztem azt a fehér sálat anyósomtól, mikor már indulóban voltunk Budapestre. Most eldőlt ennek a kendőnek a sorsa: Nem fogja visszakapni az anyósom és nem fogom kimosni sem! Elővettem a táskámból azt az emlék füzetet, amit Evetke készített nekem anyák napjára, és arra is kértem egy autogramot. Míg irt, elmondtam neki, hogy most éppen jubilálok, ez a tízedik fellépése, amin részt veszek. A koncertjéhez is gratuláltam, végül jó pihenést kívántam neki. Volt közös fotó is, de azzal inkább nem dicsekednék, mert úgy nézek ki rajta mint egy ázott csirke :D

                Annyira jól esett, hogy újra odamehettünk hozzá. Nem is számítottunk ilyesmire. Az ajándékom sem volt nálam, pedig itt, ezen a helyszínen lett volna igazán aktualitása. Utólag nagyon sajnáltam, hogy nem tettem magamhoz. Már indulóban voltunk, de még egyszer visszaléptünk hozzá egy újabb közös fotó miatt. Nem volt könnyű elbúcsúzni tőle.

                Nagyon nyugodtnak tűnt, türelmes volt a rajongókkal. Sőt, mi voltunk azok, akik sietősen viselkedtünk. Nem akartunk visszaélni az idejével, és a többiekével, akik vártak még rá. Utólag meg is bántuk, miért nem maradtunk vele kicsit több ideig, hiszen senki nem siettetett minket. Úgy tűnt, Istvánnak is mindegy lett volna, hogy tíz perccel később ül be az autóba. De ez már késő bánat!

                Voltak néhányan még utánunk is, de nem sokan. A nagy tömeg nem is tudott róla, hogy most mi történik az áramszolgáltató épületében. Az autójukat pedig csak mi ismertük. Itt vártuk meg őket, hogy integethessünk nekik. Olyan jó volt újra éreztetni vele, hogy szeretjük, tiszteljük és nagyon fontos nekünk! Igazán szép emlék marad számunkra ez az alkalom!

Borsi Andi, Nagyvárad