Mindenekelőtt elnézést szeretnék kérni Attilától, hogy a blogra ezúttal nem István-fellépésről szóló beszámolót írok, hanem a saját hétvégémről (ami persze sok ponton találkozik).

Ha arra gondolok, milyen események történtek velem ezen a hosszú hétvégén, elsőként azt kell leírnom, ami mindig eszemben van, mikor Veletek találkozom valahol, Kedves Rajongótársaim és Barátaim, hogy ha nem lenne ISTVÁN, akkor keresztezi-e egymást valaha az életünk? …

Ezért KÖSZÖNÖM meg Istvánnak, hogy VAN nekünk, mert így tudtunk találkozni ezen a hétvégén Budapestről, Kerepesről, Hatvanból, Jászberényből, a belgiumi Namurból, az erdélyi Csíkszeredából, Salgótarjánból, Sződligetről, Csőszről vagy éppen Balassagyarmatról érkezve, vagy a fellépéseken Aszódon, Dunaharasztin, Alsópetényben, vagy Tündénél Kaposváron. És ez csak egy (két-három-négy) példa arra, hogy ez valami csoda, hogy ÁLTALA mennyien ismertük-ismerjük meg egymást az ország és a nagyvilág számos pontjáról.

Az első állomás

-István fellépése Aszódon-

Augusztus 19.-ének délutánja már a hosszú hétvégéhez tartozott, hiszen Arnold és anya is hazaért már a délelőttös műszakból. Hamarosan indulnunk kellett Aszódra, és így tehát hármasban mentünk: a nem-kifejezetten-Tabáni-István-rajongó férjem, a nem-Tabáni-István-rajongó anyukám és persze a nagyon-is-Tabáni-István-rajongó én. :) Jó volt így ez a „csapat”, mert Istvánt mindannyian szerettük volna látni-hallani. Anya még előbb látta Istvánt a CSISZ-ben, mint én (erre nagyon büszke is ám), elismeri a tehetségét, és örült, hogy hallhatta élőben, szívesen jött el velünk. Arnold pedig szeret a fellépéseken lenni, és szereti a „fórumos” ismerőseinket, barátainkat. Én meg szeretem… na jó, én mindent és mindenkit szeretek, ami/aki István által helyet kapott az életemben. És Istvánt, a „mindig önmaga hihetetlen csodát”! (bővítettem kicsit az eddigi „szondikatás” kifejezést) :)

Szóval az aszódi Fő térre érkezvén hamar megtaláltuk egymást Annával és a férjével, Tézsével, Attilával-Veronikával, Mónival és Erikával. Már készítettek néhány fotót, mikor üdvözöltük őket. Hamarosan találkoztunk Krisztáékkal is, és a fellépés kezdetére Iru és Samu is megérkeztek. Az első és második sorban ülve néztük, Erika, Móni és én néha guggolva, térdelve, földön ülve fotóztunk. István jól érezte magát meglátásom szerint, jó volt a közönség, és beszélgetőpartnerre is talált egy táncos hölgyemény személyében. :):):) Szépen szólt a mi Csillagunk hangja, de sajnos egyszer minden véget ér… az aszódi fellépést valahogy különösen rövidnek éreztem, pedig ugyanannyit énekelt, mint máskor. Egy sátorban volt a dedikálás, ahol nagyon sokan álltak sorba. Mi pedig tudtuk, hogy mennek Hajdúszoboszlóra még. Irunak és Tézsének sikerült beszélnie Istvánnal, és a közös fotók is megvannak, ennek mindenki úgy örült, akik ott voltunk! Iru dedikáltatta Rebinek a CBA-s újságot is, így nekem ez a vágyam teljesült, hiszen így szerettem volna küldeni Rebekának a kiadványt Erdélybe. Az Istvánra várók sora semmit sem csökkent, így elindultunk. Találtunk egy kávézót, ahol le tudtunk ülni egy kicsit beszélgetni egymással. Arnold és Anna férje már mint évezredes barátok ültek le beszélgetni, jelzem először találkoztak. Anyukám is megtalálta mindenkivel a közös hangot (remélem), és „autózott” is Iru kisfiával. Hamarosan jött Móni és Erika is, ők mondták, hogy Istvánék elindultak, viszont sajnos nem mindenki került sorra a dedikáláson. Móni nagyon sokat fotózott minket, és aztán mindenki kattogtatta a fényképezőgépét. A miénk itt kezdte feladni a harcot… (mármint a gépünk). Már sötétedett, amikor búcsúzkodni kezdtünk egymástól. Olyan jó volt Veletek ezen a szép nyári estén!

Vajon lesz-e olyan valamikor, amikor mindenki együtt lehet egyszer egy szép napon, aki szeretne?

 Képeim Aszódról: picasaweb.google.hu/103979561752966119432/Aszod#

A mi augusztus 20.-ánk

- …és István fellépése Dunaharasztiban-

Előző nap úgy búcsúztam el Aszódon, hogy „Á, dehogy, holnap nem megyek sehova sem fellépésre!” Nem terveztem, hiszen ott volt még előttem Kaposvár és Alsópetény, és a családi békének nem tett volna jót még 100 km-es utazás, pláne István „miatt”.

A „nem megyünk sehova” határozta meg a reggelt és a délelőttöt, eddig bírtuk az ünnepi semmittevést, aztán „legalább kirándulni el kellene menni vagy strandra” címszóval Arnold netet ragadott, és perceken belül jó pár programtervezet volt a birtokunkban. De az egyik ezért nem jó, a másik meg messze van, sok a baja az embernek, ha „jódolgában” nem tud választani. Ekkor telefonos segítséget kértünk Arnold öccsétől, Petitől, és máris ott volt előttünk a lehető legkézenfekvőbb megoldás, Budapest, a Mesterségek Ünnepe. Ott még velük is együtt lehetünk! Rövid gondolkodás után elindultunk, ekkor már délután fél 2 volt. A dunaharaszti fellépés meg este fél 8-kor, ezt csak azért teszem hozzá, mert a pesti úttal egyidőben rettentő módon elkezdett izgatni az a tény, hogy ha már megteszünk 80 km-t Budapestig, akkor már az a 20 km igazán semmiség lenne… De Arnold –mint kiderült- átlát rajtam, és mielőtt megszólalhattam volna, máris nyilatkozott, hogy „de Dunaharasztiba nem megyünk”. :) Erre én: „de esetleg…?”, mire ő: „esetleg”. Így érkeztünk meg a rokonlátogatóba, és ebéd után (délután 4-kor) elindultunk a budai Várba. Előtte még a számítógép elé ültem, mire Peti megkérdezte, hogy „hol lesz este Tabáni-fellépés?” Rettenetes, hogy ezek a fiúk mennyire ismernek engem, hihetetlen, nem? Dunaharasztira azt mondták, ő is és a barátnője is, hogy az nincs messze, sőt ők is eljönnek, sőőőőőőt el is visznek minket! Arnold is meg volt győzve…

Elkezdődött a versenyfutás az idővel…. átérni Budára, parkolás, fel a Várba. Sajnos csak kevés időt tölthettünk ott ezáltal, de nagyon szép volt minden. Sokan voltak, de azért nem elviselhetetlen tömeg. A Duna partján már nagyon sokan várakoztak az esti tűzijátékra, szólt a zene, szép idő volt. Olyan jó lett volna még ott lenni, nagyon szeretem nézni a Dunát, de akkor már nagyon elcsúsztunk az idővel amúgy is. Háromnegyed 7 volt, amikor elindultunk Budáról, át Dunaharasztiba. Még csak egy kis eltévedés és jó pár piros lámpa hiányzott! De Peti így is a nap hőse lett számomra, mert fél 8 éppen hogy csak elmúlt 5 perccel, már leparkolt a rendezvény helyszínén (amit alig találtunk meg). Rohantunk a bejárat felé Arnolddal, zenét sem hallottunk, színpadot sehol sem láttam, aztán célba vettünk egy nagy sátrat, benn volt a színpad. Akkor egy művészeti csoport lépett fel épp. Megkérdeztünk két nénit, miután levegőt tudtam venni a nagy rohanás után, így értelmesen: „Volt már, vagy csak lesz?” :) A két néni egy pillanatig sem csodálkozott (!!!), így válaszoltak: Tabáni? Most kellene következnie, azután meg a Détár Enikőnek. Mi is rájuk várunk.” Hihetetlen csoda?

Így tehát bearaszoltunk a tömegbe, olyan 5. sorban álltunk. Sokan voltak, de azért volt elég tér, viszont rettenetes meleg volt (hát még a rohanás után)! Közben sms Petiéknek, de akkor már ők is jó helyet találtak maguknak. Mire a helyezkedés meglett, István már a színpadon volt! Nagyon jól nézett ki a fehér nadrágban, rózsaszín ingben, mintha egy divatfotóról lépett volna elénk, csak azzal a különbséggel, hogy rettenetesen fáradtnak látszott. A fényképezőgépünk 11 kép után ismét megadta magát, így csak néztem-hallgattam. Nagyon tetszett, mint mindig! Az ünnepre való tekintettel elénekelte a Hazám c. dalt, és a Ments meg-et pedig zenei alappal ráadásként. Petiéknek is nagyon tetszett a hangja, nem bánták meg, hogy velünk tartottak.  Anikóval, Veronikával és Attilával találkoztunk, és beszélgettünk néhány percet, elmesélték, hogy milyen volt Bugyin a fellépés. Közben István dedikált, de akkor már tényleg nagyon fáradt volt. Hamarosan el is indultak, és Attiláék is elbúcsúztak. Mi még maradtunk egy kicsit, vacsoráztunk, sétáltunk, nagyon nagy rendezvény volt az ott Dunaharasztiban. Ekkor találkoztam még a „ninges köménymag” néhány tagjával, Évikével, Edittel, Szodizzsal. Nekik is megvolt a hétvégi program, mondták, másnap is mennek mindháromra…

Hazafelé már nekem is azon járt az eszem, hogy másnap korán kell kelnem. Már majdnem éjfél volt mire hazaértünk. Akkor még feltettem a képeket (azt a 11-et), jó éjt kívántam a fórumnak (és félálomban véletlenül a blogos topiknak is), bepakoltam, éjjel 1-kor elaludtam, és másnap  5-kor keltem, hogy….

 Képeim Dunaharasztiból: picasaweb.google.hu/103979561752966119432/Dunaharaszti#

Az ország másik végén

- Tézsével és Edittel Tündénél-

…tehát, hogy induljak a vonathoz, hiszen, Kaposvárra készültünk Tündéhez (csak aki nem ismerné: M. Tünde doktornő, aki István kaposvári rajongója az iwiwes klubban). Tünde nem nagyon tud messzire utazni, így ha a hegy nem megy Mohamedhez… témát szervezte meg Tézsé, aki tudvalevőleg Belgiumból látogatott haza pár napra.

Megbeszéltük vele tehát, hogy Gödöllőn találkozunk, így kora reggel száguldottam is vonattal Gödöllőre. :) Kis várakozás után Tézsé is megérkezett, kedves ismerősei kísérték ki a vonathoz. Együtt utaztunk tovább Székesfehérvárra. Nagyon sokat beszélgettünk, de mintha évek óta ismernénk egymást. A két órás vonatút úgy elment, mintha csak pár perc lett volna. Épp mutattam Tézsének, amit a múltkor fedeztem fel a Balatonra menet, hogy egy szép sárgára festett épületnek éppen István Hotel a neve Székesfehérváron….. mondom Székesfehérváron (!), …hoppá, Tézsé, le kell szállnunk!!! :) Gyorsan leugrottunk a vonatról, az állomáson EditM(ünk) várt bennünket. Miközben megismerkedtünk az autójával, mellyel tovább utazunk, Edit mondta, hogy csak nyugodtan bízzuk rá magunkat. Így hamarosan Csőszön, Edit otthonában szálltunk ki az autóból. Nagyon szép háza van Editnek, szép virágai, és (valószínűleg) két nagyon kedves fia, de akkor Milánnal tudtunk megismerkedni, Dávid épp külföldön volt. Nagy szeretettel fogadtak minket, Edit ebéddel és ajándékkal várt, és a ház minden zegét-zugát megmutatta. A híres hintaágyban is fotózkodtunk, kávéztunk. Ja, és mielőtt indultunk volna, azért útvonalterveztünk egyet az aznapi István-fellépések helyszíneivel, de szomorúan állapítottuk meg Edittel, hogy NAGYON MESSZE lép fel István, ezért lemondtunk erről a felvetésünkről. Tézsé gyorsan megvigasztalt minket, hogy nem maradunk koncert nélkül, ha hazafelé ellátogatunk Lajoskomáromba, ott lép fel ugyanis a Hot Jazz Band, amelynek egyik tagja épp az a kedves ismerős, aki Tézsét kikísérte Gödöllőn a vonathoz. Kicsi a világ! Nos, tehát ezt a lehetőséget fenntartva indultunk el Kaposvárra mi hárman, és Edit híres gps-e. Zenét hallgattunk (Istvánt is) és közben folyamatosan beszélgettünk, be nem állt a szánk. Olyan helyeken jártunk, amiket még soha nem hallottam, és alig vártuk már, hogy Kaposvárra érjünk. Tézsé közben információ morzsákat küldözgetett sms-ben Tündének, aki el se tudta képzelni, kikkel megy hozzá falvédő barátnője. Nagyon, de nagyon meglepődött, amikor odaérkezésünk után meglátott minket a kapu előtt! Azt mondta, ennél már csak az lett volna nagyobb meglepetés, ha maga István állt volna a kapuban. :) Tünde beinvitált bennünket, és megmutatta a lakását, ami egy nagyon szép, hangulatos kis hely. Ő és az anyukája sütivel, üdítővel vártak minket. Tünde nagyon örült az ajándékoknak is, de legjobban annak, hogy ott vagyunk! Ez volt a legnagyobb energia „dózis”, amit eddig kapott, hiszen most személyesen, élőben voltunk ott mindhárman. Megmutatta nekünk Kaposvár sétálóutcáját, főterét, amely gyönyörű , de a legjobb mégis az, hogy mi együtt voltunk ott. Tünde hol nevetett, hol pedig könnyek gyűltek a szemébe, úgy örült, és ugyanígy mi is. Persze a képeken, amiket készítettünk, inkább a nevetés látszik. Nagyon, de nagyon sokat bohóckodtunk, és persze fotóztuk is ezeket rendesen. A főutcai séta után még visszamentünk Tündéhez, ott voltak az udvari cicák, csináltunk közös négyes fotót, valamint Tézséről és Tündéről egy falvédős fotót (ami gyakorlatilag olyan, hogy fogják a falat… ), majd búcsúzni kezdtünk, ami nem ment könnyen. Szívesen maradtunk volna még, de későre járt az idő, mi pedig még messze voltunk (honnan is?).

TÜNDE, nagyon jó volt NÁLAD!

Engedve az „erőszaknak”, Lajoskomárom felé indultunk vissza Székesfehérvárra. Ott nem ment könnyen, amíg megtaláltuk, hol is van a jazzkoncert, de végül mégiscsak ott voltunk, egy hangulatos kis parkban, ahol már a színpadon játszott a Hot Jazz Band. A padokon a nézők ültek, beszélgettek, hallgatták a zenét, ettek-ittak. Mi is vacsoráztunk, közben néztük-hallgattuk a koncertet, majd utána a színpad közelében termettünk (persze most nem István miatt, de Edittel megjegyeztük, hogy olyan rutinnal megyünk a színpadhoz, mintha…). Tézsé ismerőse nagyon kedvesen beszélgetett velünk is. Tovább folytattuk az utat Székesfehérvárra, de mivel már igen későre járt, Tézsé elkezdte szervezni a hazautunkat, ha esetleg nem lenne már vonat Budapestre. De volt! Az állomás előtt elbúcsúztunk Edittől, aki nagyon sokat vezetett (pilótáskodott) azért, hogy ezen a szép napon eljussunk oda, ahova akartunk. Még invitált is minket, hogy aludjunk nála, sőt, még Milánja is mondta ezt telefonon, nagyon kedvesek voltak!

Szóval elértük az utolsó vonatot Budapestre, még egy kis időnk is maradt a jegyvétel után, melyet Tézsé arra használt fel, hogy vizet vásárolt, mert inni kell…! Ez csak egy dolog, amit tanultam tőle aznap. Szóval a vonaton ért minket Tézsé kedvenc órája, az éjfél, és valami csodás érzés volt, hogy most nem a falon, hanem személyesen beszélgetünk ebben az időpontban. Sms-eket is küldtünk szerteszét a nagyvilágba (ennek örömére). Néhány nyelvi szabály is szóba került természetesen, összegezve a napot, újabb gyöngyszemekkel gyarapodott a fórum nyelvi szótára.

A Déliben Tézsé nővére, Marcsi várt minket, és a lakásukig még egy kis kitérőt tettünk Tézsé volt munkahelyére. Aztán már valóban megérkeztünk uticélunkhoz. Tézsé képes volt éjjel fél 2-kor még egy kis vacsorát? (reggelit?) varázsolni. Aztán még beszélgettünk, mielőtt elaludtunk volna, természetesen.  :)

Másnap reggel kávéztunk (Tézsé szervírozta, mondani sem kell), ígya híres pizsi+kávé mondása kézzelfoghatóvá vált számomra. Aztán indulnom kellett a vonathoz. Ez a drága lányka kikísért a Keletibe is. Kicsivel több mint 24 órát voltam vele együtt, ebből kb. ötöt aludtunk, a többit végigbeszélgettük, egy igazi egyéniség! (és hasonlít az unokanővéremre)

Már vasárnap dél volt, mire hazaértem Balassagyarmatra.

Mikrofon helyett ecset

-István fellépése Alsópetényben-

Folytatom tehát a hétvége leírását vasárnap délutántól. Hazaérkezvén gyorsan készítettem egy kis ebédet, összepakoltam. Persze most még könnyű volt ide-oda menni, hiszen szabadságon vagyok még, van idő a házimunkára a hétköznapokon is.

Meséltem Arnoldnak az élményeimet, közben megnéztem a kaposvári képeket is, amelyeket EditM már felpakolt a picasára. Aztán hamarosan készülődnünk, indulnunk kellett Alsópeténybe. Ahogy odaértünk, rögtön rám köszönt egy tanítványom. Az anyukájával jöttek István fellépésére, most először látták-hallották élőben. Nagyon örültem nekik. Közben láttuk, hogy megérkeztek Istvánék is. Mentünk is a színpadhoz, de már ülőhely nem volt. Megláttuk Anikót, aki a földön ült a színpaddal szemben, aztán Attiláékat is, akik foglaltak nekünk helyet a 2. sorban, ami nagyon kedves volt tőlük. Pláne mert így még viszonylag jó képeket tudtunk készteni a telefonnal is (mert a fényképezővel meg se kíséreltük már). Istvánnak nagyon tetszett a hely, egy tó mellett, hegyekkel körülvéve. Mondta, legszívesebben felcserélné a mikrofont ecsetre. Nagyon szép, örök bölcsességeket mondott a dalok közt, a legjobban az tetszett, hogy a legnagyobb kihívás, hogy minden körülményben ÖNMAGUNK maradjunk. Ezzel teljes mértékben egyetértek. A zene már nem volt ennyire jó, sokat kellett Istvánnak instruálni a színpadról, hogy miből mennyit hova. Aztán amikor a mikrofon végképp gerjedni kezdett, és ez nem akart megszűnni, leköltözött a színpad elé állványostul, mikrofonostul, vizespalackostul. Majd ott folytatta a dalok éneklését a szokásos sorrendben. Borzongatóan szép volt a Ments meg acapella, ami itt minden eddiginél jobban szólt, István is nagyon erőteljes hangon énekelt, és a környező hegyek pedig visszaverték a hangját. Óriási tapsot kapott! Aztán dedikált, és lehetett fényképezkedni is vele. Eközben odajött hozzám Lívia nevű rajongótársunk, megismert engem, ennek úgy örültem! És aznap volt a születésnapja, így szép ajándék volt neki a dedikálás és a közös fotó. Olyan kedves volt, és örülök, hogy találkoztunk. Mivel salgótarjáni, remélem, máskor is összefutunk majd minél többször.

Sokáig tartott a dedikálás, és mi végig ott voltunk. Beszélgettünk Anikóval, Szandrával, Attiláékkal, (sofőr) Petivel is. Majd miután Istvánék elmentek, mi is indultunk, és megbeszéltük, hogy folytatás jövő héten Budapesten.

 Képeim Alsópetényből: picasaweb.google.hu/103979561752966119432/Alsopeteny#

Így telt ez a hosszú hétvége, azt hiszem, több minden nem is fért volna bele ebbe a néhány napba. (1023 km-t tettem meg az útvonaltervező szerint.) Nagyon örülök, de talán meg sem érdemlek ennyi „Istvános” örömöt, élményt…

Köszönet illeti mindazokat, akik nélkül nem lehetett volna minden ilyen szép: elsősorban férjemnek, aki elvitt minden fellépésre, és ott volt velem, anyukámnak, aki eljött velem Aszódra, majd Tézsének, Editnek, Tündének, akik nélkül nem lett volna a kaposvári út, Tézsé nővérének, akinél aludhattam szombaton, sógoromnak és barátnőjének, akik elvittek  Dunaharasztiba, és mindenkinek, aki jelenlétével, kedvességével széppé tette az együtt töltött pillanatokat!

És Istvánnak…

Atyaég, ilyen hosszú beszámolót fel se lehet tenni a blogra szerintem….

Cenzúrázom…

Cenzúráztam.  Ilyen lett, köszönöm, hogy végigolvassátok.

padrienn