Tabáni István rajongók blogja

- Borsi Andi beszámolója a második karcagi fellépésről -

Mielőtt még bárki elkezdene azon csodálkozni, hogy mit keresett István már megint Karcagon, előre bocsájtom, hogy több mint két hónapja volt ez a fellépés, csak nem volt időm eddig beszámolót írni. De, ha még mindig ilyen elevenen él bennem ennyi idő után is az élmény, úgy gondoltam, semmiképpen nem mulasztom el papírra vetni (akarom mondani: bepötyögni).

Sokan mondták már nekem, hogy többek között arról vagyok híres, hogy mindig pozitívan látom a körülöttem zajló eseményeket. Most bizony ránk is fért! Igaz, hogy előtte két nappal volt Egerben az élő koncert, ahol igazán feltöltődhettünk, mégsem volt kérdés, hogy ott leszünk Karcagon. Több érv is emellett szólt: számunkra ez egy nagyon könnyen megközelíthető helyszín, vasárnap volt, tehát senkinek nem ütközött a munkahelyi programjával, és nem utolsó sorban azért mert Istvánnak is megígértük, hogy Karcagon is számíthat a hűséges rajongóira. Láttuk, hogy örült nagyon.

Egy háromnapos fesztivál záró rendezvényén volt István az egyik fellépő. A múzeum parkba volt meghirdetve. Biztosak voltunk benne, hogy nem jelent gondot kideríteni a helyszint. Ehhez képest igen nagy meglepetés ért bennünket: az üres színpadon kívül nem sokat találtunk a kijelölt helyszínen. Kiderült, hogy észrevették, hogy az egyik kapun egy A4-es (jól látjátok: A4-es) lapra ki van írva, hogy A tegnapi eső miatt a rendezvény a Művelődési Házban lesz megtartva. Ekkor vonult át (dehogy vonult, hömpölygött!) minden érdeklődő az új helyszínre. Még Zrínyi is megirigyelhette volna azt a kirohanást, amit mi véghez vittünk (idéztem egy másik beszámolóból )

A helyi Művelődési Házat egész biztos nem Tabáni koncertre tervezték, mert annyira kicsinek bizonyult, hogy az érdeklődők még az épületbe sem fértek be, nemhogy a terembe. Az ülő helyek biztosítása már fel sem merült. Mi is kívül rekedtünk  Összefutottunk ismerősökkel is a ningről és G-portálról. Kitartóan próbálkoztunk beljebb kerülni, de sehogy nem sikerült legyőzni a fizika törvényeit, tudomásul kellett venni, hogy többen nem férnek be a terembe. Azt találgattuk, hogy vajon van e a teremben olyan rajongó, aki felvételeket készít az oldalak számára. Tudtuk, hogy „otthon” ezt nagyon várják, a karcagi fellépést pedig a megszokottnál is nagyobb érdeklődéssel figyelték.

Váratlan és nagyon sajnálatos dolog történt. Az elviselhetetlen meleg és főleg a levegőtlenség miatt a teremben többen rosszul lettek, és ki kellett menjenek. Természetesen mindegyiket valaki kikísérte, így kétszer annyi hely szabadult fel, mint ahányan nem bírtak bent maradni. Ennek eredményeképpen egyre beljebb kerülhettünk (lásd: a fizika törvénye). Attól még nagyon messze voltunk, hogy Istvánt megláthassuk, mert épp egy olyan helyre sodródtunk, ahol teljesen a takarásába kerültünk a keverőszekrénynek. (Nem biztos, hogy így nevezik, ezért inkább körülírom: A színpaddal szemben van, a terem másik végében, és a technikusok itt teszik a dolgukat.)

Sajnáltuk, hogy nem tudjuk jelezni Istvánnak, hogy ott vagyunk. Igaz, hogy még elég sok volt a koncert végéig, de egyáltalán nem lehetett kiszámítani, hogy merre fogunk sodródni. Nehéz elképzelni, de nem volt szabad akaratunk a mozgásunk felett. Végül sikerült annyira a szekrény széléhez közel kerülni, hogy benyújthattam a kezem (szerencsére jó hosszú), és meglengettem a fehér kendőt. Utólag láttuk a Magdi videóján, hogy István visszaintegetett a kendőnknek, és nagyon mosolygott  Azt is mesélte Magdi, hogy mikor megjelent a színpadon, keresni kezdte az ismerősöket. Újabban mindig ezt csinálja, máshol is tapasztaltuk.

Mellettem roma gyerekek voltak, akik számára (kis termetük miatt) még elviselhetetlenebb lehetett az a sűrűség. De nem nyafogtak, sőt nagyon figyelték Istvánt. Teljesen meghatódtam, mikor láttam, hogy a Fényévet elejétől végig énekelték Istvánnal. De miért is csodálkozom? Zalán a múltkor a játszótéren rázendített, és torka szakadtából énekelte: Ments meg, kérlek vagy ölj meg, ha kell! Körülöttünk mindenki azt kereste, kihez tartozik ez a gyerek. A Fényév végén kíváncsian érdeklődtek tőlem az előbb említett gyerekek, hogy: Oszt most is rííí? Megnyugtattam őket, hogy minden rendben van, nem sir István.

Nagy sikere volt Istvánnak. A hangulatot hasonlítani sem lehetett a múltkorihoz. Örült is, látszott rajta. Ahogy befejeződött az előadás, semmit nem mondtak azzal kapcsolatban, hogy lesz e közönségtalálkozó. Szemfülesek voltunk, mint mindig, azonnal az autóhoz mentünk, és megálltunk közvetlen az ajtó mellett kétfelől. Közben azzal viccelődtünk, hogy be sem tudna szállni tőlünk, így csak nem ússza meg, hogy ne váltsunk néhány szót. Hiába nem ismerték a többiek az autójukat, mikor meglátták, hogy én egy hangjegyekkel díszített ajándékos tasakot szorongatok, egyértelmű lett, hogy kinek az autójától nem akarunk tágítani semmiképpen. Mások is odagyűltek. Sokat kellett várni, de türelmesek voltunk. Biztosak voltunk benne, hogy válthatunk néhány szót kedvencünkkel. Ehhez azért is ragaszkodtunk különösen, mert volt velünk olyan személy is, aki akkor találkozhatott először Istvánnal, és nem is lesz alkalma a közeljövőben újra, mert székelyföldi, csak most éppen Nagyváradon tartózkodott.

Izgatottan néztük az ajtót, de legnagyobb meglepetésünkre csak a sofőr lépett ki rajta. Beült az autóba és elhajtott az épület másik oldalán levő utcába. Ott is volt kijárata az épületnek. Mondanom sem kell, hogy követtük, és újra az autó ajtóinál álltunk meg. A többiek pedig az ajándékos tasakomat követték  Ezt a figurát még harmadjára is elkövette a sofőr, de a rajongók mindenhova követték az autót, és kitartóan vártuk, hogy István közelébe kerülhessünk. Jó volt a hangulat, beszélgettünk Magdiékkal, ismerkedtünk a többiekkel. Egyszer csak pillanat alatt négy-öt biztonsági ember „besegítette” Istvánt az autóba, és már porzott is az út utánuk. Döbbenten néztünk egymásra… Köszönni sem tudtunk neki…

Borsi Andi