Vasárnap a Dunakanyarban

Nem gondoltam beszámoló írására eddig a szobi fellépésről, de úgy érzem, igazán „megérdemel” néhány szót ez a hangulatos kis este egy csodaszép környéken, melyen volt szerencsém részt venni néhány rajongótársammal együtt.

Szóval Szob. Tőlünk 60 és egynéhány km, így a lehetőség adott volt, és még szerencse, hogy este 8-kor kezdődött a fellépés, mert előtte egy családi programon vettünk részt, amit nem hagytunk volna ki még …szóval, hát… még István kedvéért sem (bár azt gondolom, István azért annyira nem tartja számon, hogy épp mi ott vagyunk-e :), viszont az ismerős arcok a közönség soraiban mindenképpen jól esnek neki, bárhol is jár, ebben biztos vagyok).

Tehát vasárnap estére végre eldöntöttük, hogy útnak indulunk „Istvánozni”, számomra utólagos névnapi ajándékként. (véletlenül épp :) ) Odafelé a Börzsöny „háta mögött”, vadregényes tájon haladtunk az országhatár mentén (szó szerint, van olyan szakasz, melyen az út széle már Szlovákiához tartozik). Az ismerős utat megtettük már jó párszor, de így is alig vártam, hogy odaérjünk. Már sötétedni kezdett, mire Szobra értünk, és idő sem volt rá, kicsit sajnáltam, hogy a „kedvenc helyemre” nem tudtunk már elmenni. Pár éve felfedeztem ugyanis ott egy nagyon szép helyet, ami azóta is felejthetetlen. Aki kíváncsi rá, elmesélem, de e kis kitérő után itt, most az Istvános élmény leírását folytatom.

A fellépés a Duna-parton volt egy kis színpadon. Körülötte sörsátor, ilyen-olyan vásári árusok, körhinták, nyárbúcsúztató fesztiváli hangulat. És hatalmas sár, az előző napok esőzései nyomán. A sártengeren átvezető fadeszkákból álló járda vezetett a színpadhoz, ahol már fél nyolc előtt néhány perccel ott voltunk, és ismerősökre találtunk az első sorban. Akkor tapsolták meg épp az előzőleg fellépő együttest, jókor érkeztünk. Megjegyzem, a színpad előtt épp abban a két sorban lehetett viszonylag sármentesen állni, ahol mi, netes rajongók összegyűltünk: Anikó, Szandra, Szodizs, Veronika, Attila, Magdi, talán Ági (bocsánat, remélem, nem haragszik meg rám az illető, hogy pont az Ő nevét nem jegyeztem meg, aki Magdi mellett állt a fellépés alatt, javítsatok ki, ha mégsem Ági), Ili és Monet. Monettel most találkoztam először, s külön öröm, hogy ott lehettem, amikor első alkalommal látta-hallotta élőben Istvánt! Könnyek gyűltek a szemébe, elárulom, s ez nekem olyan megható volt! (Örülök, hogy megismertelek, Monet!) És mire mindegyikőjükkel váltottunk néhány szót, már István is ott volt, Petivel érkeztek.

Nyolc óra után pár perccel (már nagyon vártuk) színpadra lépett a műsorvezető (képzeljétek, ugyanaz, aki nálunk, Balassagyarmaton!), és felkonferálta Tabáni Istvánt, a Csillag születik győztesét (Őőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőt még jobban vártuk :) ). István mikrofont ragadott és máris felcsendült az első dala, amely még mindig az Ez majdnem szerelem volt… Aztán sorban a többi dal: Ő, Fényév, Bohemian, Kinőtt a szárnyunk, Ments meg, Long Train és a Crazy. A dalok közti vízivás, poénok, és az őszinte, örökérvényű bölcsességek sem maradtak el.  Nagyon közel állhattunk Istvánhoz, és Ő is látott bennünket, „ismerősöket”, hogy ott vagyunk a színpad előtt. Mosolygott és nevetett velünk, ezt a jó kis hangulatot, a hol vidám, hol pedig könnyekig megható perceket sosem feledem, ott a Duna partján, a meleg, nyár végi estén. Monet és Ili virágot nyújtottak fel a színpadra Neki, és Ő persze nagyon-nagyon köszönte. Nagy tapsot kapott, hiszen ha rajtunk múlik, mindig hangos a taps! De persze nemcsak mi hallgattuk őt, hanem jó páran összegyűltek a színpad előtt, mit sem törődve a térdig érő sárral. A helyi közönség is, -mint ahogy már sok helyen megállapítottuk- igen vegyes összetételű volt korosztályt tekintve, és ez nagyon jó dolog. S az is, hogy nemcsak hölgyek, hanem férfiak is kíváncsiak István fellépésére. Lehet, persze, hogy csak a párjuk miatt, de a lényeg, hogy ott voltak. Mint ahogy az én férjem is, aki fotózott helyettem, így én csak hallgattam, csak bámultam, mintha először látnám-hallanám. :)

A fellépés után dedikálás következett. Kicsit várni kellett, amíg Istvánt megpillanthattuk újra, de nem voltak sokan, így mindenki megkapta az aláírást, aki akarta (és ahová akarta, teszem hozzá, gondolom, láttátok a képeken a dekoltázsos hölgyet. :) ). A végén nekünk is sikerült váltani Istvánnal néhány szót. Mondtuk Neki, hogy nemrégiben voltunk a Ráth György Múzeumban. István ezen nagyon elcsodálkozott, de meg is örült neki, Kérdezte, hogy tetszett, és milyennek találtuk. A múzeum nemcsak nagyon szép, de „tanulságos” is.  Jó kedve volt Istvánnak, szívesen beszélgetett, persze nem akartuk feltartani.

(Személyes vélemény az elmúlt napok bulvárhíréhez: Meg kellene értenie mindenkinek, hogy nincs mindig alkalom a dedikálásra, közös fotóra, de azt hiszem, hogy az igazi rajongók nem is az x-edik közös fotóért és aláírásért mennek a fellépésekre, hanem hogy lássák-hallják Őt, és feltöltődjenek a dalai hallatán. Szomorú, hogy van olyan rajongó(!!!), aki felháborodottságának ad hangot újságban(!), mert épp nem tudott közös fényképet készíteni, de még szomorúbb, hogy ezt a bulvár szenzációként tálalja. Aki volt már egy (két, három, négy…) fellépésen, az tudja, mi az igaz abból, hogy „Kordonnal védik Tabánit”… Különben meg a fellépés szervezői úgy védik „Tabánit”, ahogy ők akarják, ez tényleg nem Istvánon múlik.)

Itt épp volt idejük, és az aláírásra várók sora viszonylag hamar elfogyott, így még maradt idő közös fotók készítésére is. Az „Istvános” csoportkép után végül Kedvencünk fotózott le minket, csak hogy ne mindig az ő szemébe villogjon a vaku :). Aranyos és feledhetetlen pillanatok voltak ezek is.

Ha a megélt élményekből szívünkbe zárunk néhány kedves percet, egy-egy vidám vagy épp megható pillanatot, valójában emlékeket gyűjtögetünk. Ezekre mindig valami jóleső érzéssel emlékezhetünk vissza, és mosolyt csal az arcunkra, vagy épp könnyet a szemünkbe, ha visszagondolunk rájuk. Nekem ott, a szobi Duna-parton lett egy pár ilyen emlékem.

Köszönöm Istvánnak!

Fotóim a fellépésről: picasaweb.google.hu/103979561752966119432/Szob#

padrienn