Szép jó napot Mindenkinek! Hogy vagytok? Jól aludtatok? Én is, cirka három órát :-) Mert kérem, aki koncertre jár, utána pedig "csetel" hajnalok hajnalán, az minden, csak nem kipihent. Hol is kezdjem? Az elején vagy a végén? Netán a közepén? :-)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy iwiw, "akinek" volt számtalan felhasználója, akik alakítottak mindenféle klubokat, melyeknek se szeri, se száma (se szerszáma, hihi), többek között egy olyan beszédes nevűt is, mint Tabáni István Rajongói Klub. Ugyanis előkerült valahonnan (hol rejtegették eddig?) ez az aranytorkú fiú, ez a Tabáni Pisti. Aztán ahogy kiejtette száján az első pár sort azon a bizonyos vetélkedéses válogatáson, máris rengeteg embernél ment végbe furcsa arcváltozás: száj tátva marad, áll leesik. "Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik" - ennél találóbban nem is lehetne megfogalmazni a pillanatot, mint ahogy a drága jó Arany János tette másfél évszázada. Na tehát van ez a rajongói klub, ahol minden este megy a duma mindenféléről, főként Istvánról természetesen, és megy a tervezgetés, ki, mikor, hova tud eljutni, hogy láthassa a mi Istvánunkat. Fővárosi lévén pedig nyilván nem hagyhatom ki az alkalmat, amikor itt van fellépése (ezen a héten két alkalommal is láthattam), és az előzetes tervezgetések során kiderült, hogy a szintén TIRK-törzstag Adrienn, valamint István legnagyobb japán rajongója, Miyuki is ott lesznek a Symbol-ban.

Éppen csak leparkoltam négykerekű társunkkal, Párom máris észrevette Miyukit, aki éppen akkor igyekezett a bejárat felé. Ablak gyorsan lehúz, kiszól, megállít, kipattan és máris össze voltunk ismerkedve személyesen is Miyukival. Megbeszéltük, hogy majd az étteremben lesz módunk bővebben beszélgetni. Már csak Adriennéket kell majd megtalálnom, akik kettesben érkeznek a férjével. Na, irány befelé, és mivel most vagyok e helyen először, nagy meglepetéssel tapasztalom, mekkora vendéglátóipari komplexum is ez a Symbol. Az a marha érdekes, hogy ez még a honlapjukról sem derül ki, pedig nézegettem sokat, hogy mire is számíthatok. Van itt 2 étterem, egy modernebb és egy 220 éves, van a Live Music Club, van egy sport pub, és van egy hatalmas előtér, ami összeköti előzőeket.

Az előtérbe toppanva, a recepciós kispultnál máris Istvánba botlunk. Valahogy sejtette, hogy mikor kell ott lennie, üdvözlésünkre. Na, nem, nem egészen így volt, hiszen menedzsere társaságában éppen egyeztetik Gönczi Gáborral és egy éttermes vezetővel az este programját. Pedig olyan szívesen ráköszönnék, és megkérdezném, hogy tetszett a szerdán átadott ajándékom. Talán még fel is ismert volna, bár annyi emberrel találkozik mostanában, mint égen a csillag. De az igazi Csillag, István most éppen nem ér rá, de hát hosszú még az este, főleg, ha netán Ő is itt fog vacsorázni, ahogy a Smile zenekar. Merthogy azt az asztalunkhoz kísérő kedves kis hölgytől megtudjuk, hogy a Smile itt eszik a koncert előtt. Eljutunk tehát a helyünkre, bízva abban, hogy később majd odamehetünk Istvánék asztalához, és Adri akkor odaadhatja neki az ajándékait. Na, de hol van Adri?

Tíz perc múlva csörög a telefonom, Adri hív, hogy hol vagyok. Eltart néhány percig, amíg megtaláljuk egymást, ők ugyanis egy másik útvonalon lettek az asztalukhoz kísérve és az asztal egy másik teremben van. Jó kis labirintus ez a pinceétterem. Végül megtaláljuk egymást, kiderült, hogy hárman érkeztek, én pedig egy párt kerestem, és bekukkantottam abba a terembe is, ahol ültek, de csak Miyukit vettem észre, Adriékat nem, hiszen én két embert kerestem, nem hármat, Adri pedig takarásban volt.

Egyeztetés, hogy mikor megyünk oda István asztalához, és az adott perc elérkeztével megkérünk egy pincért, legyen szíves szólni Istvánnak, hogy zavarhatnánk-e egy kicsit. Viszont az asztalhoz érve szomorúan konstatáljuk, hogy a mi Kedvencünk nincs ott. Gönczi Gábor viszont nagyon kedves és közvetlen, elmondja, hogy István elment és csak a koncertre jön vissza, de az ő fellépése után lesz egy interjú az előtérben, a zongoránál meg fogjuk Őt találni. Megtudjuk még, hogy a klub 22:00-kor nyit, a koncert 23:00-kor kezdődik, István pedig éjfélkor jön a színpadra.

Kicsit letörten bandukolunk visszafelé, mert az igazi mégis csak az lett volna, ha itt az étteremben tudunk találkozni Vele, ajándékot átadni, fotózni és esetleg beszélgetni egy kicsit. Beszámolunk a megtudott infókról Miyukinak, aki a barátnője társaságában vacsorázik. Közben észreveszem, hogy egy magas pasi ott áll a hátam mögött, nem értem, hogy miért, netán útban vagyok neki az áthaladáshoz, de csak nem tágít, vajon miért ácsorog ott. Továbbmegyünk Adriék asztalához, és ekkor ez a rejtélyes idegen megszólít, kérdi, ugye én vagyok a Hidas Attila. Igen, én vagyok, és kiderül, hogy ő pedig egy középiskolai osztálytársam, akivel már '86 óta nem találkoztunk. Kérdezem, mi járatban van itt, erre elmondja, hogy a zenekarban játszik. Arcomon döbbenet, Te a Smile-ban játszol??? Igen-igen, az imént vett észre, mikor István felöl kérdezősködtünk Gönczi Gábornál. Tudtam, hogy Laci trombitál, de hogy éppen itt, ma este, amikor István is fellép velük? Nahát, látjátok, milyen kicsi a világ??? :-) 24 év után, tök véletlenül futok össze egy volt osztálytársammal, aki Istvánnal lép ma este egyazon színpadra. Beszélgetünk erről-arról, és a végén persze megkérdem, nem tudna-e segíteni, hogy Istvánnal találkozzunk. Sajnos nem tehet semmit, mondja, mert István elénekel 5 számot (ennyi volt tervezve), utána lemegy a színpadról, a Smile viszont folytatja a műsort. Azért Lacival abban maradunk, hogy majd alkalomadtán szívesen megnézem másik koncertjüket is.

Tíz előtt pár perccel fizetünk, megkapjuk a Live Music Clubba érvényes karszalagot, átsétálunk oda, és elhelyezkedünk a színpad közelében. Érdekes ez a színpad, hiszen csak mintegy 30 centi magas és elég kicsi a területe, főleg egy 11 tagú együttesnek. A Smile ugyanis ennyi tagból áll, 7 hangszeres zenész, 3 énekesnő és Gönczi Gábor. A várakozás percei egész jól telnek, kellemes ritmusos zenét nyom a DJ, bár beszélgetni a hangerő miatt alig-alig lehet. A színpad felett balra, az emeleti asztalok egyikénél észreveszem Tabáni Anyukát és Apukát. Integetek nekik, Erzsike néni visszainteget, biztos vagyok benne, hogy felismert, hiszen szerdán emlékezetes lehetett számára, amikor átadtam Istvánnak az ajándékot. Felemelő érzés, hogy Kedvencünk édesanyja ismerősként üdvözölt!

11 után néhány perccel pedig elkezdődik a buli, egy ötletes bevezető film után színpadon a Smile! Nagyon jó zenét játszanak, élvezetes a produkció, egyetlen nem kicsi gondot az okozza, hogy becsípett tinilányok hada pofátlankodik az első sorokba, nyomakodnak, lökik félre az embereket, mert hát ki másnak, ha nem nekik "kell" ott ugrálniuk, hátha valamelyik zenész elkapja őket egy fordulóra. Persze a zenészek rájuk se hederítenek, nyomják rendületlenül a jól ismert slágereket, Hit The Road Jack, Rainy Man, Csókkirály, Utcabálról jött a hír, Mamma Mia, Zene nélkül mit érek én? egészen jól érezzük magunkat, időnként finoman arrébb kell tenni egy-egy kiscsajt, hogy tartani tudjuk a pozicíónkat, a második-harmadik sorban. Nagyjából egy óra után jön a szünet, és tudjuk, hogy a második rész Istvánnal fog kezdődni!

A szünet fájdalmasan hosszúra sikeredik, néhány őslény úgy gondolja, hogy feltétlenül meg kell mutatniuk "csodás" mozgáskultúrájukat a cömm-cömm dizsi monoton ütemére. Természetesen erre nincs elegendő hely (sőt semennyi), ennek következtében kapunk jócskán találatot, de azért rendületlenül tartjuk a helyünket. Az az egy vígasztal, hogy István jön hamarosan, és miatta szinte bármennyit képesek lennénk várni.

Végre eljön a nagy pillanat, a Smile újra a színpadon, majd Gönczi Gábor bejelenti, hogy következik Tabáááni Istvááán!!! Nagy újjongás, Kedvencünk tőlünk szinte karnyújtásnyira énekel, minden egyes rezdülését tökéletesen láthatjuk. Első közös számuk a We Will Rock You. Istvántól még nem hallottam ezt, de már nem is meglepő, hogy ez is tökéletes előadás. Ezután feszített tempóban egymás után jön még három dal, a fergeteges Don't Stop Me Now, az érzelmes Bohemian Rahpsody és végül a We Are The Champions. Igen, István, Te vagy a bajnok és talán Veled együtt mi, a rajongóid is kicsit azok lehetünk, így együtt jó kis csapat vagyunk, és elkísérünk majd utadon. A szavaknál tökéletesebben beszélnek a remek fotók, melyeket itt láthattok. István a Queen dalokban is nagyszerű, de azért azt látni, ez a picike színpad, ennyire közel a közönséghez egy kicsit szokatlan még számára, eddig "igazi" színpadon volt, egyedül, zenekar nem volt mögötte (kivétel a Mága koncerten énekelt dal). Én őszintén szólva távolabb állónak érzem István világától ezt a fajta fellépést, ezt a bulizást, mert ebben nem tud kidomborodni annyira a művészet, amit Ő szeretne.

A negyedik dal után Göncziék elővarázsolnak valahonnan egy tortát, rajta tüzijátékkal, felcsendül a Happy Birthday és átadják ezt a kis kedves ajándékot az Ünnepeltnek, aki egy nappal korábban ünnepelte 32. születénapját. István persze alig talál szavakat, rengetegszer megköszöni, majd következik a Boldog születésnapot (a Halász Judit dal), majd hatalmas tapsvihar és Hősünk távozik a színpadról. Mi is azonnal megindulunk kifelé, mert ugyebár olyan infónk van Gábortól, hogy az előtérben, a zongoránál lehet majd találkozni Istvánnal.

Megérkezvén az adott helyre jó darabig várunk Istvánra, közben láthatunk néhány hírességet (Karembeau, Dzsudzsák Balázs, Esterházy Márton, Verebes István) és egy-két celebet (pl Győzike). Mindenki arcán az unalom, szívjuk befele mások füstjét, hihetetlen hangerővel dübörög is a dizsi, egyszóval borzasztó, embertelen az egész közeg. Várunk rendületlenül és tanácstalanul, a megkérdezett helybeliek egyike sem tudja, hol lehet István és mikor jön a megadott helyre.

Ekkor érkezik a mi megmentőnk, Miyuki, aki már éppen távozóban van, de még idejében sikerül elkapnunk, és tőle megtudjuk, hogy István felment az emeletre a szülei asztalához, és ott el tudjuk csípni. Na, több se kell nekünk, rohanás vissza a koncert helyére, még szerencse, hogy a karszalagunk még érvényes, így újra bejutunk, és gyorsan megtaláljuk Istvánt. A Smile még mindig játszik, továbbra is nagy a zaj, beszélgetni Vele tehát alig lehet valamit, és már nagyon látszik rajta a fáradtság, de azért hősiesen állja a rohamokat (csakúgy, mint korábban mi a színpad előtt). Gyorsan sorra kerülünk, Adri átadja ajándékait, beszél Istvánnal, de ezt majd elmeséli Ő a beszámolójában :-)

Én is köszöntöm Istvánt, látom rajta, hogy megismer, kérdem tőle, hogy tetszett a toll, amit adtam szerdán, azt válaszolja "Nagyon tetszik", közben autogrammot kérek tőle a fiamnak még az egyik szerdai belépőre. Utána jöhet egy pár közös fotó, a végén mondom Istvánnak, hogy ha van két perce, akkor nézze meg néha a blogot, mert nagyon szépeket írok róla, mire ő azt mondja "Már korábban is láttam a blogot". Erre a röpke párbeszédre a szintén jelenlévő szóvivő is felfigyel - én legalább is úgy vélem, hogy ez az úr szóvivő lehet, ő volt ott szerdán is - kezet nyújt (!), mondja, hogy olvasta a blogot, és köszöni, hogy ilyen szépeket, jókat írok Istvánról. Jól esik ez az elismerés és az a tudat, hogy a legilletékesebbek figyelmét is felkeltette ez a kis alkotásom. Bővebb párbeszédekre sajnos a nagy zaj miatt nincs mód, pedig itt most nincs olyan nagy tömeg István körül, mint volt szerdán a Tháliában. Elköszönünk Istvántól és segítőjétől, majd kifelé indulunk.

Összességében egy élménydús estét tudhatok magunk mögött, személyesen találkoztam újabb két netes klubtársammal, és persze az újabb találkozás Istvánnal, a színpadon és azon kívül is. Remélem, minél hamarabb láthatom majd újra Őt, és hasonlóan szép élményeket kívánok azoknak, akik ezután fogják majd látni Istvánt és esetleg találkozni is Vele!

 Videó a Reflektorból