Barbinak sikerült a nagy találkozás! Az alábbiakban olvashatjátok beszámolóját a szombathelyi fellépésről:

…A sok szó és mondat nélkül is olyan volt, mintha folyamatosan beszélnénk egymáshoz…

…Most jön, már ő jön! Nem emlékszem, mit mondott, csak arra, ahogyan mondta. Ahogyan kiállt elénk… még mindig az az egyszerű ember, és az is marad örökre. A Majdnem szerelem volt c. számmal indított. Az a kézmozdulat éneklés közben… már vártam, mert nagyon megjegyeztem a Csillag születik alatt. Tudjátok, mikor maga mellől fellendíti, hirtelen, de olyan lágyan. Aztán az Úgy szeretném meghálálni. Egy csoda volt a CD-ről hallgatni, így élőben, pedig maga a megtestesült odaadás…   

Hálás vagyok, amiért láthattam, hallhattam Tabáni Istvánt: „Mama, just killed a man…” Amiért van szívem. Ezzel éreztem, itt valami egészen másról van szó… Megjelent egy ember, és én átélhettem azt a földöntúli nyugalmat, ami belőle árad. Régen volt… Most újra ezt énekli, ez már az utolsó dal, amit előad nekünk. És én csak hallgatom, csak bámulom, kigördül a szememből még egy könnycsepp. Gyorsan letörlöm, mert perceken belül itt a nagy találkozás. Kicsit bánt, hogy még csak el se képzeltem, mit fogok neki mondani. A (nem létező?) véletlenre bíztam… 

…Ez a nap, nekem a ’nincs véletlenek’ sorozata volt. (vagy túl nagy jelentőséget tulajdonítok nekik…)

…Épp a kígyózó sorban álltam egy boltban, mikor minden kihullott a kezemből. Végre sikerült összeraknom a telefonom, és épphogy bekapcsoltam Attila hívott. Elmondta, hogyan valósítható meg az esti találkozás. Később elküldte Posztobányi Andornak a nevem és fotóm, hogy biztosan felismerjük egymást. És még vagy kétszer hívott a műsor alatt, „egyeztettünk”… J

…Otthon hagytam az ajándéktáskát, és még valamit, amit Istvánnak szántam. Édesanyám gyorsan postázta nekem. Végre magam mögött hagytam a hosszú pénztári sort, megérkeztem a ház kapuja elé és láttam a parkolóban a postakocsit. Már éppen indult volna a postás, mikor intettem neki, hogy ne menjen sehová. Mondta, hogy gondolt rám (már előző nap is hozott egy csomagot) és délután visszahozta volna szívesen…

… Ez a nap gyönyörű volt, erre a napra gondolatban szárnyakat növesztettem…

… A műsornak vége, de az estének még nem. Százasával tolonganak a színpadnál, főleg tizenévesek. Gyerekek kérlelik a szüleiket, hagy kérjenek autogramot. A szülők hajthatatlanok, sietni kell haza… Lassan én is a színpad felé közeledek, nagy sikításokat hallok balról, sorban érkeznek az előadók. Én csak a jobb oldalra figyelek, ott tűnt el István a színfalak mögött a Bohemian Rhapsody éneklése után. Meglátom Andort, aki fel-alá járkál a színpadon, hol a telefonját nézi, hol a tömeget. Intek neki, ő rögtön észreveszi, visszaint, majd bemutatkozunk egymásnak. Ő már rohan is a színpad mögé, eltűnik a fekete függöny mögött. Én sietek utána, még visszanéz, hogy jövök-e (hát hogy a fenébe ne jönnék J). Már a függöny mögött vagyok, egy pillanatra megtorpanok, és pár másodpercig állok tétován. Kérdezem magamtól, hogy miként kerülhettem én ide, mikor vannak kinn gyerekek is, akik legalább ennyire örülnének a találkozásnak, mint én. Nincs idő most ezen rágódni, valahogy meg kell mászni azt a hat vagy hét lépcsőfokot. Rálépek az elsőre, onnantól ’repülök’ felfelé. Egy kevéske fény beszűrődik a teremből, félhomály van. Megpillantom Istvánt, épp beszél valakivel. Andor megkér, mutassam meg neki az Istvánnak szánt rajzom, aztán mikor vége a párbeszédnek István elé tartja. Olyan kedvesen mosolyog, látom a hálát a szemében. Ezért jöttem, de még álmomban sem gondoltam volna, hogy nem a többi ember előtt kell átadnom neki. Ez így volt jó és köszönöm, hogy így történt. Csak ezután néz rám, és nyújtja a kezét: „Tabáni István”. Kérdi, a rajzolással foglalkozom-e, mondom á, nem, ez csak hobbi. A többit nem nézi meg ott, de nem is várom el. Várnak még rá sokan. Adok neki egy puszit is, én is kapok J. Nem akarok én kérdezni, csak nézem őt, és nézem, olyan jó érzés. Aztán hirtelen megszólal (már nem emlékszem, ő vagy Andor), autogram. Ja, mondom, készültem: és kiveszem a táskámból a papírom. A számomra legkedvesebb fotó mellé kapom az aláírást, én csak úgy hívom, merengő. Odaadom, ő elviszi az asztalhoz. Kérdezi: Barbinak? Én: Igen. Ő: Simon? Én: Igen. J …

Furcsa kettősség ez. Nem azt éreztem, hogy „Tabáni István, a Csillag születik nyertese” áll előttem, hanem azt, hogy egy ember, aki olyan, mint én, te, vagy bárki más. Mégse beszéltünk egymással túl sokat. A sok szó és mondat nélkül is olyan volt, mintha folyamatosan beszélnénk egymáshoz. Nem akartam feltartani, ezért el is köszöntem: „Köszönöm Neked! Vigyázz Magadra! Sziasztok!” És repültem lefelé a lépcsőn, egészen hazáig…     

Nektek is köszönöm klubtársaim, hogy megismerhettelek titeket, ennyi sok jó embert, remélem, még sokáig együtt leszünk… Köszönöm Attilának és Andornak, hogy segítettek megvalósítani azt, amire már régen vártam…

…Ez a nap, életem egyik legboldogabb napja volt…

Simon Barbara