- Gegő Rebeka élménybeszámolója az erdélyi fellépésről -

Hosszú várakozás előzte meg, az én első találkozásomat Tabáni Istvánnal.

De „Mindenkinek eljön a maga ideje” - ez a jelmondat adott reményt, hogy türelmesen kivárjam, amíg valóban eljön az a nap.

Az én időm „most” jött el, 2010.07.30-án a bözödi tó partján, a fiERD (Fiatalok Erdélyért) egyesület által megrendezett táborban.

Tele vagyok csodás élményekkel, most mindezt megpróbálom összefoglalni, a magam egyszerű módján, a saját kalandommal. Azonban, mielőtt elkezdeném kibogozni a bennem kavargó gondolatokat, szeretném Iruéknak megköszönni, hogy mindezt átélhettem, mert nélkülük, minderre nem kerülhetett volna sor. (Köszönöm Edének is a türelmét).

A helyszín, az elképzelésünket is felülmúlta, még Nekünk is, akik a Hargita lábától érkeztünk oda. Már a jegyvásárlás pillanata is izgalmakkal szolgált, hisz részesei lehettünk a "várva várt személy" megérkezésének is. Rám már ez olyan hatással volt, hogy egyszerűen kővé dermedtem, még integetni sem tudtam, nem hogy megörökíteni valamit ebből. Talán ezért talált meg az a bizonyos kamera az autóból. :)

A koncert pontos kezdése már ekkor tolódni látszott, a technikai problémák sokasága miatt. A színpad előtt még viszonylag gyér volt a közönség, leginkább gyerekek, fiatalok álltak.

A csomagok biztonságba helyezése után, felfedezőútra indultam, hogy megfelelő helyet találjak arra, hogy a lehetőségekhez mérten elölről, láthassuk majd Istvánt. Meg is találtam a megfelelőnek vélt helyet, ott álldogáltam a kezdésre várva. Közben fürkésztem a tömeget is, hogy Iruékat megtaláljam, amint a színpad közelébe jönnek, valamint tudatában annak, hogy egy kisebb csapat is érkezik más klubokból, így ismerős arcokat, kitűzős személyeket is kerestem. (Sajnos senkivel nem sikerült találkozni).

Nem kis időben telt (legalább is nekem soknak tűnt :) ), amíg kezdetét vette a koncert, közben Iruék is megérkeztek mellém, aranyos leányzója Anna, ott is maradt velem az első sorokban. :)

Hatalmas sikítozás, taps vette kezdetét, amint István a színpadra lépet. Számomra megható volt ez a pillanat, mert István arcáról öröm sugárzott, hogy itt, 600 km odébb ugyan úgy szeretik, tisztelik, mint otthon. Örült, hogy újra Erdélybe lehet, ezúttal nem ecsetet, hanem mikrofont fogott a kezébe. :)

A kedves köszöntés után, végre énekelni kezdett. Szavakban megfogalmazhatatlan, hogy mit éreztem akkor, amikor az első hangokat hallhattam, ott élőben, a színpadtól néhány méterre. „Az a hang” betöltötte a teret, és egyenesen az emberek szívébe hatolt.

Rajtam is erőt vett az a sokat emlegetett "lebegés", amiben már sokatoknak sokszor része volt. Önfeledten énekeltem Istvánnal minden egyes dalt, sorban egymás után, a megszokott sorrendnek megfelelőn. Közben persze Ti is eszembe jutottatok, így szorgalmasan kattogtattam az öreg fényképezőgépemet is.

Rejtély számomra is, hogy miért, de rengetegszer filmeztek engem az este folyamán (mondhatnám ez az első sor átka. :) ) . Most nem kis félelmek gyötörnek, hogy milyen átszellemült pillanatokban talált meg épp a kamera, főként, hogy most már tudom, hogy a Fókusz kamerái is a helyszínen voltak. (Irunak igaza lett. :) )

Istvánnak, akadt dolga az éneklés közben is, igazította a technikusokat, hogy a számára megfelelő hangzást kialakítsák, ami többszöri próbálkozás után többé-kevésbé sikerült is. :) Mindettől függetlenül a koncert szenzációs volt, olyan élményeket hagyott bennem (első lévén), amit soha nem fogok elfelejteni, akárhány koncertre sikerül még eljutnom. István, mint mindig most is kommunikált a közönséggel, láthatóan nagyon jól érezte magát.

A dalokon túl is nagyon sokat adott, rengeteg hálát és köszönetet, valamint a szívünket, lelkünket, felemelő mondatot, hogy: Szeret minket (erdélyieket, székelyföldieket). Azzal a reménnyel búcsúzott, hogy nem utoljára volt itt. A koncert befejeződött, de számomra még közel nem ért véget az este.

Megkerestem Iruékat, elvettem a csomagomból az ajándékot, amit magammal vittem, és beálltam a dedikálásra várok tömegébe. Nem kis küzdelmet jelentett, az egyre jobban tolakodó tömegben előre is haladni, de a cél érdekében szívesen bevállaltam ezt is.

Végre én is bejutottam abba a „bizonyos” sátorba, ahol egy asztal mellett ült István és Andor.

Bent létem alatt rengeteg apró dolog történt, többek közt pontosan előttem, kifogyott István írószere. Mintha előre tudtam volna, :) volt nálam egy golyóstól, amit átadtam neki, így ezzel folytatta az aláírást. :) Meglepetésemre, sőt mondhatnám önmagamat felülmúlva, a kezdeti félelmeim ellenére, sikerült elmondanom, amit szerettem volna, az ajándékkal, és a klubbal kapcsolatban. Elmondtam, hogy az Erzsike által alapított iwiw-es rajongói klubból vagyok (erre felnézet és rám mosolygott. :)) A rajongok soraiból valaki, mindezt hallván, rákérdezett, hogy „Ő is fent van az iwiw-en”? - igennel válaszolt, és hogy már rég járt oda.

Erre kicsúszott belőlem, egy hirtelen válasz: „Igen tudjuk, március 4-én, 19.44-kor.” :)

Az ajándékomról nem sokat mondtam, egyetlen mondatot, hogy: „Versbe foglaltam személyes gondolataimat és örülnék, ha elolvasná”. :)

Ő türelmesen hallgatta, amit mondtam, nem beszélt túl sokat, (inkább bólogatott :) ) erre azonban nem is volt adott a környezet (talán majd legközelebb, arra is lesz lehetőség).

Amíg én beszéltem Ő aláírta, amit szerettem volna, persze elfelejtettem mondani, hogy milyen névre írja. :) De segítséget kaptam az égiektől, hogy eszembe jusson. A mellettem álló kislány, Rebeka névre kérte az aláírást. Erre visszaadtam Istvánnak a képet és megkértem, hogy írja rá a nevem, mert az elmaradt. :) A kislány is, és István is nagyon mosolygott, hogy ketten állunk ott előtte Rebekákul. :)

Számomra megállt az idő ott bent előtte, már minden megvolt, de még mindig bent voltam, képtelen voltam kijönni. :) Minden megvolt, egy dolgot kivéve: a közös fotó.

Azonban előre be lett jelentve, hogy közös fotózásra, csak a dedikálás után lesz lehetőség. Ennek tudatában, és főként, hogy Iruék vártak rám, érdekes lépésre szántam el magam. Bekerültem az asztalon belül és odamentem Andorhoz, hogy engedélyét kérjem, egy soron kívüli fotózásra, arra való tekintettel, hogy sietnem kell. Ő érthető módon, egy pillanatig tiltakozott, de aztán elkérte a gépet, szólt Istvánnak és kattant a fényképezőgép. Megnéztem a képet egy pillanatra és végtelen örömmel indultam kifele, még elköszöntem Istvántól, az újabb viszontlátás reményében és már robogtam is ki a tábor területéről, hogy megkeressem az autót, és indulhassunk haza.

A későbbiekben derült ki, hogy még sincs közös kép a gépen, az én „öreg” gépem, valamiért nem akarta megörökíteni ezt a pillanatot. Valószínű ennek így kellett történnie most, hogy legyen mire készülni, legyen minek örülni legközelebb. :) Úgy látszik nem elég hősködni, egy kis szerencse is kell. Bár nem sikerült a közös kép, ennek ellenére szeretném megköszönni Andornak a segítő szándékát. Attilának köszönöm a jó tanácsokat, hasznosak voltak.

Mindezzel a rengeteg élménnyel indultunk haza, azon a kanyargós úton ahol jöttünk, útközben nagyon jól elbeszélgettünk Edével. :) Ezt a sok eseményt, követő éjszakát nagymamámnál töltöttem, még hosszú órákig pörögtek bennem az események a lefekvést követően. Azt hiszem, most éreztem át igazán, hogy mi zajlott le bennetek, amikor egy koncertélményt elmeséltetek, mert mindezt, ott adott pillanatban kell megélni.

Remélem hamarosan hasonló élményben lesz része azoknak is, akiknek még nem volt részük ebben a csodában. Most ugyan az az érzés kerített hatalmában, ami már sokatokat, hogy mikor indulhatók már a következő, hasonló lelki felüdülést nyújtó koncertre. Remélem, a következőre nem kell már sokat várnom. :)

Köszönöm Mindenkinek, hogy gondoltatok Ránk, én biztos vagyok benne, hogy Ti is hozzájárultatok ahhoz, hogy ez a csodaszép este így alakult.

A képeket itt találjátok (sajnos a minőségük közel nem mondható jónak, ennyi telt a fényképezőgépemtől): http://picasaweb.google.hu/gegorebi/TabaniIstvanBozod20100730#

Köszönöm Mindenkinek az előzetes biztatást.

Rebi