István első japán rajongója, a hazánkban élő Miyuki írta ezt a beszámolót:

Egyik nap gondolkodtam, hogy honnan ismerem a „kokárda” magyar szót. Talán életemben, egy kezemben is tudok számolni, hányszor beszéltem ezt a szót, de az én szótáromban tökéletesen szerepel. Érdekes az, hogy nemcsak gyakran használt szavak maradnak a fejemben. Mostanában megtanultam „szerény” szót, persze ezt a kifejezést Istvánról sokat hallottam. Eddig biztos hallhattam volna többször, de bennem egyáltalán nem maradt. Vagyis az is lehet, hogy egyáltalán nem hallottam ezt a kifejezést. Tényleg én nem nagyon találkoztam „szerény” magyarokkal. Amikor Istvánt megláttam TV-ben, azonnal éreztem benne az én otthonomat, JAPÁNt. Nálunk szerénység annyira tisztelt dolog, pl. jó példa a Sumo. Sumo tradicionális sport, minden mozdulatban, játékosnak gondolataiban, hagyományt megőriz. Emiatt mai napig nem szabad egy győzött játékosnak mosolyogni, örömet mutatni egész világnak mondjuk kezeit emelni, hogy ő nyert.

Annyira izgatva vártam az estét, végre kicsit közelről láthatok szerény művészt. Gondoltam, majd vinnék egy mosolygós tortát, amit szoktam csinálni itthon is. Ennek magyarázat, egyik Ő szülinapja alkalomból, másik pedig Smile Együttessel fellépés alkalmából. Előre megbeszéltem erről, Smile vezetője kedves volt, megengedte, de X-szel is kellett még egyeztetni, ő pedig erre a kérésemre nem válaszolt semmit. Inkább én maradtam csöndben, nem készültem semmire, csak pici táskámba betettem kis japán zöld teát, ami nagyon finom és kóstoljon zöldtea kedvelő Istvánunk is… 

Erre ott helyszínen találkoztam Attilaékkel és Adriennékkel, ők tündérek voltak, adtak nekem sok infót, és volt szó a tortámról is! Hol van tortám? Sehol! Kedves Smile tagok nem felejtkeztek el a tortámról. Barátnőm segítségével gyorsan beszaladtunk Westendbe, szerencsére megtaláltunk egy tortát, szív formást!

Azonnal visszamentünk Symbolba, még nem kezdett a zene, találtunk helyünket, csak már nem tudtam többiek vajon hol lehetnek. Tömeg is volt ráadásul én alacsony vagyok, mint tipikus japán, ugrálva tudtam a színpadot látni pedig jól előre is állhattam. 

Smile zene nagyon szuper volt, kár hogy fejemből nem tudtam énekelni, ha kivetítőn mutattak volna szöveget, mint a karaokéban biztos végig hangosan énekeltem volna. 

István fellépése számomra csodálatos volt. Magammal szándékosan nem vittem a fényképzőt, talán sokan nem értenek egyet és haragudnak rám is. De én saját szemembe akartam Őt jól mélyen hagyni, egy pillanatot sem akartam nézni fényképző képernyőn keresztül. Van egy japán mondás: Ichigo Ichie. Szó szerinti fordítása: egy idő, egy találkozás. Szabadabban már a soha vissza nem térő alkalmakra használják. Számomra István éneklése ez volt. 

Vége volt előadásának, egy lány, aki mellettem állt, szólt nekem szokásos kérdéssel: Beszélek-e magyarul? Honnan való? Istvánt szeretem-e? stb. És utána vezetett engem csak úgy előre, emeletre, ahol István szülők voltak. Picit megijedtem, egyáltalán nem akartam zavarni Őket, tanácstalanul ott álltam nagy tortás dobozzal. Nagy volt a zaj, nem tudtam senkivel beszélni, de kedves István anyukája azonnal észrevett engem. Mindketten szerettünk volna szólalni, de nagy zaj miatt nem nagyon tudtunk. De tudta, hogy én ki vagyok, honnan jöttem. Ő mondta ”japán!?… igen, rá tippeltem, mert olyan a viselkedése!”. Odaadhattam tortát, már így is nagyon boldog voltam. Erre kérdezett anyukája: Benne hagytam-e nevemet? Persze, nem. Anyukája adott tollat, írtam nevemet kis zöldteás csomagolóra. Erre ismét szólalt, hogy írjam a címemet is. Annyira kedves, figyelmes, nyugodt anyukája volt. Voltak többi rajongók is István jelenését várva, de én gondoltam, hiába itt találkoznék Istvánnal, ilyen hangos helyen nem tudok szólalni hozzá, pláne csendes helyen is nehezen megértenek az emberek. Ezt talán máskor, ha lenne alkalom… 

Köszöntem tőlük, és elindultunk lefelé. Akkor láttam István menedzserét. Annyira dobogott a szívem pedig még nem láttam Istvánt, de biztos voltam benne, ott lesz! Hangosan szóltam a barátnőmnek (ott van! Ő lesz!- persze japánul, hogy senki ne értsen, a barátnőm viszont szakos fordító-tolmács!). Nehezen álltunk, vártunk, erre jöjjenek, és tömeges ember hullámokkal jött István!  Ők nem tudtak megállni, mert annyira sokan voltak, mindenki hullám tempóval járt ott a lépcsőnél. De a lényeget a barátnőm megmondta gyorsan neki, hogy ott voltunk a szüleinél és hagytunk kis tortácskát, egy japán rajongótól. Én pedig csak halkan tudtam mondani neki „boldog születésnapot!” Ő nem hallotta, de én így is boldog voltam. 

Nagyon szépen köszönöm, Attila és Adrienn! Nélkületek nem lett volna ilyen élményes az éjszaka.

 Miyuki

Videó a Reflektorból