- Borsi Andi írása -

Érmihályfalván még úgy búcsúztam el Istvántól, hogy jó pihenést kívántam neki. Először történt meg, hogy hazafele nem a következőt terveztük, valahogy sikerült ráhangolódni arra, hogy István szabadságra megy. A férjem is azzal fogadott, hogy egy hónapra legyen elég a Tabáni űzésből. Megnyugtattam, hogy Firenzébe nem fogom követni Istvánt. Amúgy nevetségesnek tartom ezt a „Firenze hírt”, csak nem fogja István nagy dobra verni, hol szeretné kipihenni magát. De reklámnak tökéletes: Firenzében egész biztos, hogy május végén megnő a turista forgalom. És az újságírók ekkora hada is eddig csak a pápa miatt járt Olaszországban :D

                De meglehetősen könnyen csábulok, mert mikor olvastam a chatfalon, hogy a barátaim a szolnoki fellépés előtt és után is szerveznek baráti találkozót, már nem tudtam ellenállni. Megválaszolni sem lett volna könnyű, hogy István vagy a barátok miatt vágyok e jobban. A mai világban óriási és ritka értéknek tartom azt, amit megtapasztalok köztük. Ha valakinek nem telne rá, hogy kifizesse a gálára vagy éppen a nagykoncertre a belépőt, biztos, hogy van köztünk valaki, aki ajándékozó kedvében megvesz még egy jegyet. Ha van köztünk olyan, akinek nem volt pénze a lemezre, de nagyon szeretné, biztos van a csapatban olyan, aki erre fog odafigyelni. És ott vannak azok, akik még egyszer sem juthattak el István fellépésére (főleg külföldiek), őket a postaládában éri a meglepetés: A4-es borítékban kedvenc kép dedikálva. A fellépéseken telefonon jut el az „élő” közvetités még külföldre is! Sorolhatnám tovább is. Nem volt még olyan alkalom, hogy valamelyik rajongótársamtól ne kapjak valami istvános meglepetést, vagy hogy üres kézzel induljak el itthonról. Sőt már nemcsak egymásra, hanem egymás gyerekeire is gondolunk, ilyet még a családokban sem lehet mindenütt megtapasztalni a mai rohanó világban.

                Döntöttünk, ott a helyünk Szolnokon is. Nem ment simán, mert a nagyváradi rajongók közül voltak, akik éppen dolgoztak aznap, és pont úgy alakult, hogy akik menni tudtunk volna, nem volt köztünk olyan, aki sofőrként szóba jöhet. (Azóta keményen dolgozunk az ügyön!) A férjemre gondolni sem mertem (eddig!), de aztán eszembe jutott, hogy pont ő szokta mondani, hogy egy nőnek mindig megvannak az eszközei, ha el akar érni valamit. Bevetettem az eszközeimet! A módszer bevált, mint mindig, és rohantam újságolni a chatfalon, hogy családostól megyünk. Azóta több hölgy megkeresett, hogy szeretne leckét venni tőlem :D

Hozzá teszem, hogy amikor eldőlt, hogy megyünk Szolnokra is, még az előző fellépésről irt beszámolómat sem fejeztem be. Ha ilyen gyakran járok ezután is, lassan főmunkaidőben kell ezzel foglalkozzak.

                Nagyon sűrűre sikerült a napunk. Délelőtt elvittem a gyerekeket bábelőadásra és kézműves műhelybe, amit már korábban megígértem nekik. Gyors ebéd és indulás, hogy a taliról se maradjunk le. Szolnokon jól elkeveredtünk, de egy motoros srác felajánlotta, hogy segít nekünk, és megy előttünk. Annyira jól esett ez a gesztus, hogy még akkor megígértem, hogy ezt leírom a beszámolóban. A Pelikán Bevásárló Központ tetőteraszán parkoltunk, ott volt a koncert is. Az oda vezető utat hullámvasútnak nézték a gyerekeim. Én kevésbé élveztem a helyszint, mert iszonyatos tériszonyom van, és legalább tizenöt méter magasságban voltunk.

                Mikor kiszálltunk az autóból, megcsapta a fülem, hogy a műsorvezetők épp Istvánt emlegetik nem túl nagy tisztelettel, de a színpad mellett álló rajongók jól „helyre tették” őket. Próbáltuk kideríteni, hol is fogunk összegyűlni István fellépése előtt, de mindenki jobbnak látta, ha most már nem távolodunk el a színpadtól, mert akkor már nem tudunk közeli helyet szerezni. Ekkor valamennyi időre elszakadtam a többiektől, mert a gyerekeimet elvittem enni, inni, mosdóba, játszóházba. Közben az épület minden szintjén találtam ismerősöket, vagy ismeretlenek (profilkép nélküliek) találtak meg engem. Furcsa érzés. Szücs Nóráékra egy-két szinttel magasabbról köszöntünk le, és olyanok is voltak, akiket csak az István által aláirt fehér kendőikről ismertünk fel, és bemutatkoztunk. Kortól függetlenül tegezünk mindenkit, szívből tudunk örülni egymásnak. Igazi kaland, nagyon jó érzés, élvezem!

                Lassan megpróbáltam gyerekestől célba venni a színpad előtti sort. Könnyebben ment mint gondoltam. Ők a korlátra kapaszkodtak, én pedig a fotózáshoz épp megfelelő helyen voltam, a férjem ez idő alatt shoppingolni ment. Istvánék késtek, más fellépő nem volt, a két műsorvezető próbálta szórakoztatni a közönséget nem túl nagy sikerrel. Aztán valami nyereményjáték következett, amit nem igazán tudtam figyelemmel követni, nagyon irritált a két srác azok után, hogy úgy poénkodtak Istvánról. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy Zalán bemutatkozik a mikrofonba, mert megnyert egy játékot. Milyen talpraesett gyerek! Vajon kire hasonlít?! Biztattam Evetkét is, hogy igazán példát vehetne Zalántól. Erre ő nagyon csodálkozott, és elmesélte, hogy tulajdonképpen azt kérdezték, hogy ki nézi a Megasztárt. És ő őszinte akart lenni, mert mi nem nézzük. Zalán azt sem tudja, hogy mi a Megasztár, de úgy néz ki, hogy nála a cél szentesíti az eszközt, és ha játékot lehet nyerni, akkor azt is nézi :D Tud élni ez a gyerek!

                Körülbelül eddig tartott Zalán türelme a korláton csüngve, mert egy óvatlan pillanatban eltűnt onnan, és a tömegben képtelen voltam követni, merre ment, egyszerűen elveszítettem szem elől. Rémült képpel futkostam össze-vissza az emberek között mint egy mérgezett egér. Kétségbeesve kérdeztem meg néhány embert, látták e, merre ment, de annyira zavart voltam, hogy azt sem tudtam megmondani, milyen ruhában van a gyerek. A pánikomat még az is fokozta, hogy eszembe jutott, milyen magasságban vagyunk. A korlát alacsonynak tűnt, attól néhány méterre is szenvedtem a tériszonyom miatt, és most ráadásul Zalánról sem tudok semmit. Az a néhány perc egy örökkévalóságnak tűnt. Előkerült a férjem, ketten kerestük, Zalán sehol… Odamentem a hangosbemondóhoz, de nem voltam képes megmondani, hogy van felöltözve. Teljesen összezavarodtam. Visszamentem a színpadhoz, hogy kérjem az ismerőseim segítségét a keresésben. Ekkor konferálták fel Istvánt. Pont jókor jövök én is egy „alternatív programmal”. Szerencsére nem volt rá szükség, Zalán magától visszatalált a színpadhoz, és már ott várta Istvánt.

                István feltűnt a színpadon. A nagykoncert óta én már voltam egy fellépésén, és akkor is azt csodáltam, mennyire nem látszik rajta a fáradtság, mikor énekel. A teljesítménye közt nem látom a különbséget. Mindig úgy tud énekelni mintha az élete múlna rajta. Mindent belead, és nagyon jól látszik, hogy ez az, amit ő igazán szívesen csinál. Sajnos a lemezbemutató óta sem változtattak még a repertoáron, de így sem lehet egyhangúnak nevezni a fellépéseit. Istvánnak van egy bizonyos varázsereje (ezt még én is nevetségesnek találom, de nem jut eszembe jobb szó), és bármit énekel, részesülni szeretnénk belőle. Egyébként az a bizonyos repertoár nagyon ügyesen van összeállítva, több arcát megmutathatja benne István (gyorsabbak és líraiak, mind nagyon jól állnak neki), és nem csak a CSISZ-ben elhangzott dalok, sőt sosem marad el a saját szerzemény sem.

Nagyon a szemébe sütött a nap, ez kicsit nehezítette a kommunikálását a közönséggel. De kihasználva azt, hogy most talán kevesebbet beszél, „kezdeményezőbb” volt a közönség. Lovas Anikó, aki számára ez volt az első alkalom, hogy élőben láthatja, hallhatja Istvánt, már az első vagy második szám után felkiabált a színpadra, hogy nagyon szeretné átadni a ninges lányok pusziját. (Csodálom az ilyen fajta bátorságot!) Erre Fábry Anikó is bekiáltott, hogy ő meg az  iwiwesekét adná át. István pillanat alatt felmérte, hogy ha most elkezdődik a puszi-fogadás, akkor annak sosem lesz vége, határozottan közölte, hogy folytatni kívánja az éneklést, aztán jöhetnek a puszik. Puszi beígérve, mások is reménykedni kezdtek, hogy akkor talán lesz autogramosztás is és lehetőség közös fotóra, ajándékátadásra, ki mire vágyik ilyenkor.

Valóban így történt, Istvánnak hoztak egy asztalt, hogy dedikálhasson, persze a rajongóktól még mindig elválasztotta a kordon, a közös fotó így nem volt teljesen egyszerű, de hihetetlenül leleményesek ám a rajongók, nem nagyon ismernek akadályokat. A tömeg több csoportba rendeződött, voltak, akik nem tágítottak István asztalától, voltak akik a csoportképre álltak be. Sajnos én erről lemaradtam, mert Zalánnak újra elege lett az egy helyben maradásból, és visszavittük az ugrálóba. Mikor onnan sikerült kiszedni (erről egyébként egyszer már le is mondtam, azt hittem ott akar aludni is), beálltunk Istvánhoz egy közös fotóra.

Nagyon szeretem Istvánt közelről megfigyelni, ahogy ránéz a rajongókra, ahogy ír, ahogy válaszol a kérdéseinkre (nem mindre!), ahogy a gyerekekhez viszonyul, ahogy a gratulációkat fogadja, ahogy kezet fog, ahogy belefeledkezik valamibe, ami számára érdekes, fontos. Nagyon tetszik!

Végre összejött a fotó mindkét gyerekemmel. Aláírást is kapott Evetke. Én már nem gyűjtöm, fontosabb az a néhány mondat, amit válthatok vele. Megint azzal váltam el tőle, hogy jó pihenést és igazi kikapcsolódást kívántam neki. Nincs egy hete, hogy ezt már mondtam neki egyszer, szerintem engem már István sem tud komolyan venni. Elutazása előtt még volt vagy három fellépése. Nem kizárt, hogy ott is feltűnök. Szodizs is próbálkozott, apropózott, hogy másnap Tihanyban lesz tali. Nyilván nem István programját akarta ismertetni velem, azt eddig is a kisujjamból ráztam ki.

Ekkor már nagyon sürgetni kezdett a férjem, hogy igyekezzünk beülni az autóba. Értetlenül álltam, mi a talin mindenképp maradni akarunk! Nem lehet, Kupa Döntő van, haza kell érni! Valamit valamiért, idézem Szodizst, így halad előre a világ. Eljött a búcsú pillanata. Annyira jól esett újra találkozni veletek: Szodizs, Syrann, Anikó, Stella, Anna, Judit, Mónika, Anikó, Magdi, Dádó, Mari, Nóra (Kár volt hozzá fogni, nem tudok mindenkit név szerint említeni, bocsi!) Az autóig kísértek minket, és a fehér „barátság kendővel” integettek. Ez annyira jól esett!

Hazafele kicsit bosszantott, hogy ilyen hamar el kellett váljunk a többiektől, de a gyerekeim olyan hangulatot teremtettek, hogy hamar visszatért a jó kedvem. István slágereit énekelték: Majdnem szerelem volt, Don’t stop me now (majdnem olyan kiejtéssel mint István!) Evetke érdeklődni kezdett, hogy kire vagyok büszkébb: Zalánra, aki tud élni vagy rá, aki őszinte volt? Megnyugtattam, hogy nagyon elégedett és büszke vagyok mindkettőre! Még filózott egy kicsit, és velünk is megosztotta, mire jutott: Végülis egy fiú kell tudjon élni, és egy lány pedig jó, ha őszinte. Nem vitattam, néhány év múlva vissza térünk a témára :)

Szép hónapot zártunk. Májusban hat fellépésen vettünk részt. István szabadságra megy. Mi is…

Borsi Andi, Nagyvárad